11. rész

Enikő POV

Amikor felébredtem még mindig zúgott a fejem és hirtelen azt se tudtam hol vagyok. Némi terepszemle után megnyugodva tapasztaltam, hogy a saját ágyamban fekszem és mivel a szobát világosság töltötte be, kikövetkeztettem, hogy már reggel van. Gondoltam ideje lenne felkelni és kezdeni magammal valamit, ha már szabadnapom van. Megmozdultam és akkor éreztem meg, hogy valami megakadályoz abban, hogy felkeljek. Végignéztem magamon és legnagyobb megdöbbenésemre teljesen meztelen voltam és egy kar pihent a derekamon. Yongguk átjött volna este? Az nem lehet, hiszen fotózásra kellett mennie korán reggel. Miért nem emlékszem semmire? Az utolsó emlékem, hogy Seung-hyun-nal tartok a kijárat felé, aztán teljes sötétség. Félve néztem oldalra és amikor megláttam, hogy ki fekszik mellettem, rémülten ugrottam ki az ágyból. Gyorsan magamra kaptam a köntösöm és egészen a falig hátráltam. Az ágyban fekvő, szintén meztelen alak ébredezni kezdett. Nagyot nyújtózott, majd kinyitotta a szemét és egyenesen rám nézett.

-          Jó reggelt szépségem. Hogy aludtál? Jobban érzed magad?

-  S-Seung-hyun! Te mégis mi a fenét keresel itt? És miért vagyunk mindketten meztelenek?

-          Hmmm. Nem emlékszel?

-          Szerinted?

-   Szóval ilyen felejthető teljesítményt nyújtottam az éjszaka? – kérdezte és lefelé görbítette a száját.

-          Mégis mi a jó francról hadoválsz? Azt ne mondd, hogy mi…..

-          Pedig de. És elképesztő voltál. Minden elképzelésemet túlszárnyaltad.

-          Hagyd abba! Nem hiszek neked. Én nem csaltam meg Yonggukot. Az nem lehet!!

-          Ne legyél már ilyen. Te is élvezted. De még hogy.

-          Nem! Nem! Nem! Fejezd be!!! – kiabáltam hisztérikusan – Takarodj innen!

-          Most miért vagy ilyen?

-          Nem hallottad? Azt mondtam takarodj! Nem akarlak többé látni!! Nem történt köztünk semmi.

-          Hát ha ettől neked jobb... De engem nem tudsz ilyen könnyen lerázni.

-          Csak figyelj!

-          Nem, nem. Nem értettél meg, Most már hozzám tartozol. Az enyém vagy.

-          Tévedésben élsz. Én Yongguk-hoz tartozom. Senki máshoz. Őt szeretem.

-          A kettő nem zárja ki egymást.

-          Hogy mi van?

-       Nézd! – felült az ágyban és arcáról eltűnt az eddigi jókedv, és egy nagyon rémisztő kifejezés vette át a helyét. – Leszarom, hogy kit szeretsz. Te már az enyém vagy. Jobb, ha elfelejted Yonggukot.

-          Mégis mit akar ez jelenteni?

-          Azt hogy szakítanod kell vele. Mostantól az én csajom vagy. És erről nem nyitok vitát.

-          Hallod te, hogy miket beszélsz? Te őrült vagy!

-          Én inkább úgy mondanám, hogy őrülten szerelmes.

-          Szerelmes? Szerinted ilyen a szerelem? Nem kényszeríthetsz rá, hogy veled legyek.

-          Jaj, dehogynem.

-          Nem fogok Yongguk-kal szakítani, csak mert te azt mondtad.

-          Pedig kénytelen leszel, különben….

-          Különben mi?

-          Különben még valami baja esik a kis szerelmednek.

-          Mi? Képes lennél őt bántani, miattam?

-          Óóóóóó! Neked fogalmad sincs mire vagyok képes, ha akarok valamit.

-          Te nem vagy normális. Húzz innen most azonnal!

-          Nem, nem megyek sehova. - dölt vissza az ágyra elégedett vigyorral a képén.

Ez teljesen begolyózott. Mégis mihez kezdjek most? Tényleg lefeküdtem vele? Nem lehettem ilyen hülye. De miért nem emlékszem semmire? Hiszen alig ittam valamit, nem voltam részeg. Jól éreztem magam, aztán megittam azt a pohár pezsgőt, amit ő hozott, és…..

-          Várjunk csak! Te beletettél valamit a pezsgőmbe?

-      Okos kislány.  - fordította felém a fejét. - Valamit muszáj volt tennem. Mikor Ji Yong mondta, hogy Meli nála alszik a dormban, aztán Yongguk végre elhúzta a belét, elérkezettnek láttam az időt, hogy cselekedjek.

-          Várj! Ez úgy hangzott, mintha tudtad volna, hogy Yongguk el fog menni.

-          Vannak kapcsolataim…..

-          Úristen, te tényleg őrült vagy!

-          Nos, elképzelhető. De kit érdekel? Na de elég a dumából. Gyere ide szépen!

-    Dehogy megyek. Most azonnal felhívom Yongguk-ot és mindent elmondok neki. – előkotortam a telefonom és tárcsáztam.

-          Én a helyedben nem tenném. Ha elmondod neki, akkor nem állok jót magamért.

-          Mégis mit fogsz tenni?

-          Hmmmm….nem is tudom. Bármikor történhet egy baleset.

-          Képes lennél rá?

-          Ki akarod próbálni?

Nem tudtam mit tegyek? Ha belemegyek a játékba, akkor megbántom Yongguk-ot, de ha nem, akkor belegondolni sem merek mit tenne ez az elmebeteg. De sajnos be kell látnom, hogy egyenlőre nem sok választási lehetőségem van. Inkább összetöröm a szívét, minthogy ne adj isten holtan lássam.

-          Nem, nem akarom kipróbálni. – mondtam és letettem a telefont az éjjeliszekrényre.

-          Helyes, én is így gondoltam. Most pedig gyere ide szépen.

Vettem egy nagy levegőt és lassan visszasétáltam az ágyhoz. Nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Ezt sose fogom magamnak megbocsátani. De jelen pillanatban nem tehetek mást.

Meli POV

Olyan kipihenten ébredtem, mintha napokig aludtam volna, pedig elég eseménydús volt az este, na meg az éjszaka. Megfordultam és mosolyogva néztem, ahogy az én babaarcú szerelmem az oldalán fekve édesen szuszog. Bámultam egy darabig, majd behunytam a szemem és közelebb bújtam hozzá, orrunk szinte összeért. Annyira szeretem ezt az embert. Időnként még mindig úgy gondolom, hogy ez egy álom. Mit tehettem előző életemben, hogy most ilyen jutalmat kapok érte? De aztán eszembe jut az egésznek az árnyoldala. A levelek, a fenyegetések és most a téglák. Lehetünk mi valaha is boldogok? Vagy a sasaeng-ek végül elérik a céljukat és szétszakítanak minket? Nem! Nem szabad erre gondolnom! Hinnem kell benne, hogy elég erős a szerelmünk, ahhoz, hogy megbirkózzunk ezzel a problémával.

-          Min gondolkozol ennyire? – kérdezte álmos hangon.

-          Hmmm? – nyitottam ki a szemem.

-          Nagyon ráncolod a homlokod, még a végén úgy maradsz.

-          Miért? Ráncos homlokkal már nem is szeretnél?

-          Hmmmm…..nem is tudom. Hadd gondolkozzak rajta.

-          Yaaaa! Hogy mondhatsz ilyet?

-     Hé, tudod, hogy csak vicceltem. Lehetsz tőlem olyan ráncos, mint egy 80 éves nénike, én akkor is szeretni foglak.

-          Na azért! – mondtam vigyorogva és megcsókoltam.

-          Mik a terveink mára? – kérdezte miután ajkaink elváltak egymástól.

-          Hmmmm…nem is tudom. Mit szólnál egy kis sakkozáshoz?

-          Haha, jó vicc! De most komolyan?

-          Mi lenne ha ágyban maradnánk?

-          Nekem tetszik az ötlet.

-          Azt mindjárt gondoltam.

Hirtelen kopogás zavarta meg édes enyelgésünket.

-          Aish! Mi van? – szólt ki kedvesen Ji Yong.

-     Bocs a zavarásért Hyung, – hallottuk meg Seungri hangját az ajtó túloldaláról – de Seung-hyun nem jött haza az éjjel, és nem veszi fel a telefonját.

-          Ok, vettem. Megpróbálom én is elérni.

-          Rendben.

-          Hívd fel Enikőt, hátha mégis hazakísérte és ott maradt nála.

-     Oké, hívom. – tárcsáztam, kicsöngött, de nem vette fel. – Nem veszi fel. Remélem minden rendben vele. Elég szarul festett, amikor elment. Ji Yong…..

-          Igen, tudom. Át kéne mennünk megnézni.

-          Ne haragudj!

-          Semmi baj, hiszen a barátnőd, természetes, hogy aggódsz érte.

Felöltöztünk és már mentünk is. Út közben felváltva hívtam Enikőt és Seung-hyun-t, de egyikük se vette fel a telefont. Nagyon ideges voltam, mire a lakáshoz értünk. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót és ahogy beléptem, elkezdtem Enikő nevét kiabálni.

-          Enikő, Enikő! Itt vagy? Hahó!

Pár pillanattal később kilépett a hálószobájából. Csak egy köntös volt rajta és lerítt az arcáról, hogy sírt. Aggódva szaladtam oda hozzá.

-          Enikő! Mi a baj? Minden rendben? Hívtalak, de nem vetted fel. Mi történt?

-          Se…semmi. – mondta alig hallhatóan. – Jól vagyok.

-     Mi ez a nagy ricsaj kicsim? – bukkant fel Seung-hyun egy szál boxerben és hátulról átölelte Enikőt.

-          Mi a fene folyik itt? – kérdeztem hangosan.