13. rész

Enikő POV

Seung-hyun végre elment. Belebújtam a köntösömbe és összekuporodtam az ágyon. Megint hagytam magam. Hagytam, hogy kénye-kedve szerint használja a testemet. Miért csinálom ezt? Ennyire gyenge vagyok? Ennyire gyáva vagyok? Tényleg csak így védhetem meg Yongguk-ot? Ki kell találnom valamit! Muszáj! De mégis mit tehetnék? Menjek el a rendőrségre? És akkor? Semmit nem tudok bizonyítani. Mire megcsinálnák a vér- vagy vizeletvizsgálatot, addigra már biztos kiürülne a szervezetemből a drog. És hát, valljuk be, nem erőszakolt meg, hagytam magam. Ó, az ég szerelmére! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Már sírni sem volt erőm. Kavarogtak bennem az érzések. Dühös voltam, féltem és rettenetesen szégyelltem magam. Próbáltam magam győzködni, hogy mindez csak egy rossz álom, hogy mindjárt felébredek és Yongguk karjaiban találom magam. De kénytelen voltam belátni, hogy ez a valóság. Hogy össze fogom törni annak az embernek a szívét, akit a világon a legjobban szeretek. Miért kellett ennek megtörténnie? Miért pont velem történt? Miért?

Hallottam, hogy nyílik a hálószobám ajtaja. Lehunytam a szemem, és próbáltam úgy tenni, mint aki alszik. Pár pillanat múlva megmozdult az ágy, ahogy Meli leült mellém.

-          Enikő, alszol? – kérdezte halkan. Nem válaszoltam. – Tudom, hogy nem alszol. Kérlek, beszélgessünk.

Lassan kinyitottam a szemem és ránéztem. Őszinte aggodalmat láttam a szemeiben.

-          Hajlandó vagy elmondani, hogy mi történt tegnap este? – kérdezte.

-          Nem akarok róla beszélni. – válaszoltam.

-          Nézd! Tudom, hogy Seung-hyun csinált valamit, nem vagyok hülye, ismerlek. Tudom, hogy nem csalnád meg Yongguk-ot. Mondd el, kérlek! Majd együtt kitalálunk valamit.

Mit tegyek? Ha elmondom neki, akkor ő elmondja Ji Yong-nak, ő számon kéri Seung-hyun-on, majd valószínűleg megtudja a többi bandatag, aztán az egész YG, és a Big Bang-nek befellegzett. És ami a legrosszabb, hogy még Melinek is baja eshet. Nem, erre nem kerülhet sor. Gyorsan ki kell valamit találnom. Nagyot sóhajtottam és ülő helyzetbe tornáztam magam. Lehajtottam a fejem és úgy kezdtem beszélni.

-          Sajnálom Meli. Nem tudom mi ütött belém. Valószínűleg megártott tegnap a pia és nem igazán voltam ura önmagamnak. Seung-hyun hazakísért és egymást követték az események, aztán végül az ágyban kötöttünk ki.

-          De hát a konyhában azt sugalltad, hogy megerőszakolt.

-          Ugyan, dehogy! Csak össze voltam zavarodva. Őszintén szólva, nem igazán emlékszem a tegnap estére, de biztos nem erőszakolt meg. Én is…..akartam. Higgy nekem!

-          Nem tudom mit higgyek. Nagyon furcsán viselkedsz. Tudom, hogy többről van itt szó. Azt mondtad félsz. Mégis mitől?

-          Mondom, hogy össze voltam zavarodva. De igazad van, félek. Félek attól, hogy Yongguk mit tesz majd, ha megtudja. Félek, hogy csalódtál bennem.

-          Nem hiszek neked. – mondta dühösen, és felállni készült, de megragadtam a kezeit.

Ránézett a kezeinkre és kikerekedett a szeme.

-          Úristen! Mi történt a csuklóddal? – kérdezte és vizsgálgatni kezdte.

-          Semmi, ne is foglalkozz vele. – mondtam és gyorsan visszahúztam a kezeimet.

-          Semmi?

-          Semmi. Sueng-hyun egy kicsit durván szereti, ennyi az egész.

-          Enikő, nem ismerek rád. Te nem ilyen vagy!!

-          Hát, úgy tűnik, hogy mégis.

Meli vett egy nagy levegőt.

-          Jó! Tegyük fel, hogy hiszek neked. Most mit fogsz csinálni?

-          Szakítok Yongguk-al. – mondtam olyan halkan, hogy nem voltam biztos benne, meghallja-e. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne remegjen a hangom.

-          És aztán?

-          Aztán? ….. Aztán Seung-hyun-nal leszek. Legalább is megpróbálom.

-          Remek! Hát…..sok sikert hozzá! – mondta dühösen. – Ji Yong-nál alszom. Holnap találkozunk a munkában. Remélem addigra megjön az eszed.

Mielőtt bármit válaszolhattam volna kiviharzott a szobából, majd néhány perc múlva hallottam a bejárati ajtót becsapódni.

Meli POV

Utáltam magam, amiért így magára hagytam, de féltem, hogy ha ott maradok, még olyat mondok neki, amit később megbánok. Remélem észhez tér, és őszintén elmond majd mindent. Biztos vagyok benne, hogy valami rossz történt. Érzem, tudom. De ha ő nem akarja elmondani, mégis mit tehetnék? Nem kényszeríthetem.

Gondolataimba merülve sétáltam az utcán. A fejemben káosz uralkodott. Egyrészt nagyon aggódtam Enikőért. Végre boldog volt. Soha ezelőtt nem láttam ennyit nevetni. És bumm….ennek most vége. Másrészt aggódtam magamért. Lehet, hogy önző vagyok, de ez a mai „kis” ajándék a téglás őrülttől…..hát mit ne mondjak……kicsit nagyon megrémisztett. Azt már eldöntöttem, hogy kitartok Ji Yong mellett, történjék bármi, de be kell vallanom, hogy félek. Hiszen az ilyen őrültek bármire képesek lehetnek. Áááááá……igaz a mondás, miszerint „A baj nem jár egyedül!”.

Hirtelen fura érzés kerített hatalmába. Mintha….mintha valaki figyelne. Megálltam és körbenéztem, de nem láttam senki gyanúsat. Az emberek saját gondolataikba merülve mentek az utcán, senki még csak rám se nézett. Pedig biztos voltam benne, hogy valaki követ és tippem is volt, hogy ki lehet az. Próbáltam taxit fogni, de mintha az égiek összeesküdtek volna ellenem, egy se jött. Szerencsére a fiúk dormja nem volt messze a lakásunktól. Bár most egy kicsit bántam. Ha kicsit nagyobb lenne a távolság, akkor legalább egy buszra felpattanhatnék. Megszaporáztam a lépteimet. Gondoltam átvágok a parkon, ott ilyenkor biztos sok az ember. Hát…..nagyot tévedtem. Olyan kihalt volt az egész park, mint még soha. Jellemző. Bevallom tele lett a gatyám. A rossz érzésem még mindig nem múlt el. Folyamatosan magam mögé néztem, ennyi erővel akár háttal is mehettem volna előre. Ez a téglás őrült tuti valami ninja lehetett előző életében. Ilyen észrevétlenül követni valakit…… Mivel már baromira megfájdult a nyakam a folyamatos hátratekintgetéstől, így taktikát váltottam és elkezdtem futni. Most már nem csak éreztem, hanem hallottam is hogy jön utánam. Gyorsan hátrapillantottam és megláttam. Közelebb volt hozzám, mint gondoltam. Egy normális ember ilyenkor mit csinál? Hát rágyorsít. De én? Úgy tűnik nem vagyok normális, mert hirtelen megálltam és szembefordultam vele. Valószínűleg meglephettem, mert olyan gyorsan torpant meg, hogy azt hittem orra esik. Alacsony, vékonyka lány volt, baseball sapkában és olyan orvosi maszkban, így esélyem sem volt látni az arcát. Összeszedtem a bátorságom és kérdőre vontam.

-          Mondd csak, miért csinálod ezt?

-          Mert gyűlöllek!

-          Nem mondod?!? Fel se tűnt.

-          Most gúnyolódsz rajtam?

-          Ne haragudj, nem volt szándékos.

-          Ja persze! De úgy látom, nem veszel túl komolyan. Pedig jobban tennéd!

-          Nézd! Ne vedd sértésnek a kérdésemet, de nem gondolkodtál azon, hogy orvosi segítséget kérj?

-          Most azt állítod, hogy őrült vagyok?

-          Mondtam én ilyet? Csak feltettem egy kérdést.

-          Ebből elég! Látom nagy a szád.

Hirtelen indult meg felém, reagálni se tudtam, úgy meglepett. Olyan erővel jött nekem, hogy hanyatt estem, ő meg rám. A következő pillanatban már rajtam ült, kezeimet az oldalamhoz szorította és ütött ahol ért. Nagy nehezen kiszabadítottam magam és megpróbáltam felállni, de nem sikerült. Visszarántott a földre, majd felpattant és jó párszor belém rúgott. Mindenem fájt. Majd hirtelen abbahagyta.

-          Remélem, most már felfogtad, hogy nem viccelek. – mondta és nyugodt léptekkel elsétált.

Néhány percig még a földön maradtam, nem igazán akaródzott megmozdulni. Majd végül feltápászkodtam és amilyen gyorsan csak tudtam, a dormhoz siettem. Csöngettem és vártam, hogy végre valaki ajtót nyisson. Alig álltam a lábamon, amikor is az ajtó kitárult és én beájultam rajta.