14. rész

Enikő POV

Meli elment. Elment és itt hagyott egyedül. De jobb is így. Ha tovább faggatott volna, valószínűleg előbb-utóbb mindent bevallottam volna neki. Inkább haragudjon rám, mint hogy Seung-hyun bántsa. Feltápászkodtam az ágyról és elmentem megfürödni. Sokáig folyattam magamra a forró vizet, de úgy éreztem nem használ semmit. Fürdés után felöltöztem és írtam egy sms-t Yongguk-nak, hogyha végzett, jöjjön át. Szinte azonnal válaszolt, hogy kb. 3 óra múlva végez és rohan hozzám. Lelkiismeret furdalásom volt. Iszonyúan éreztem magam. Nem akartam megbántani. Fogalmam sem volt, hogy mondjam el neki. Nem szabad sírnom. Erősnek kell lennem. Csak így védhetem meg.

Ettem pár falatot, hogy ne ájuljak el, majd leültem a kanapéra és elkezdtem gyártani a bejelentésem különböző változatait. Annyira belemerültem, hogy észre se vettem az idő múlását. A csengő hangja térített magamhoz. Nehéz szívvel mentem ajtót nyitni, és tudtam, hogy életem végéig bánni fogom, amit tenni készülök. Egy mosolygós, vidám Yongguk állt az ajtóban és ahogy belépett a lakásba, rögtön magához ölelt.

-          Szia szépségem, hiányoztál. – duruzsolta a fülembe.

Néhány pillanatig elvesztem ölelésében, még utoljára ki akartam élvezni ezt a jól eső érzést.

-          Yongguk, beszélnünk kell! – toltam el magamtól végül, és elindultam a nappaliba.

Leültem és vártam, hogy kövesse a példám. Mellém telepedett és zavart tekintettel nézett rám.

-          Enikő, mi a baj? Történt valami? Megijesztesz!

-          El kell mondanom valamit.

-          Hallgatlak.

-          Nem…..nem tudom hol kezdjem.

-          Az elején. Én meghallgatlak, bármi is legyen az. – közelebb húzódott hozzám és megfogta a kezemet.

Én pedig kihúztam kezemet az övéből és kicsit távolabb húzódtam tőle.

-          Yongguk! Szakítani akarok veled! – hogy lehetek ilyen kegyetlen?

-          Hogy mi? De…..de hát miért? Mi történt? Mi rosszat tettem?

-          Nem tettél semmi rosszat. Csak….csak rájöttem, hogy igazából nem téged szeretlek.

-          Mi az hogy nem engem szeretsz? Akkor mégis kit? Halljam!

-          Yongguk, én……. – alig tudtam visszatartani a könnyeimet.

-          Várj! Azt hiszem tudom ki az. T.O.P, ugye? – nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem. – Válaszolj! – kiabálta – Ő az, ugye?

-          Igen. – mondtam alig hallhatóan. – Én ….. én annyira sajnálom. Te egy csodálatos ember vagy és nem ezt érdemelnéd. De…..de……

-          Elég, fejezd be! Megértettem. Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra. – felpattant és elindult a kijárat felé, de hirtelen visszafordult. – Tudod, azt hittem, hogy ami köztünk volt, az valami különleges. Azt hittem, hogy megtaláltam azt a lányt, akivel boldog lehetek, aki életem végéig velem marad. Mindennél jobban szeretlek, de sose fogom megbocsátani neked, hogy így hátba szúrtál. Soha többé nem akarlak látni. – elcsuklott a hangja és szeme könnybe lábadt.

Néhány pillanatig még rám meredt, talán azt várta, hogy visszavonom amit mondtam és a nyakába borulok. Minden vágyam az volt, hogy ezt megtehessem, de mégse tettem meg. Erőt vettem magamon és elfordultam tőle. Pár pillanattal később hallottam, hogy becsapódik az ajtó. Rám tört a zokogás. Iszonyatosan fájt. Úgy éreztem, hogy darabokra tőrt a szívem. Soha nem éreztem még ilyen fájdalmat. Összehúztam magam a kanapén és csak sírtam és sírtam….

Meli POV

Amikor magamhoz tértem, hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. Körbejártattam a szemeimet és megnyugodtam az ismerős szoba láttán. Nehézkesen felkeltem és kb olyan egyenesen, mint az ökörhugyozás elindultam a fürdőszoba felé. Rettenetesen szédültem. Nagy nehezen elértem a célomhoz. Megálltam a csapnál és belenéztem a tükörbe. Bár ne tettem volna! A szám felrepedt, a szemem alatt csinos kis monokli éktelenkedett, mit ne mondjak nem nyújtottam valami kellemes látványt. Felhúztam a felsőmet, és láttam, hogy az oldalam is több színben pompázik. Megmostam az arcom, hogy kicsit magamhoz térjek, majd úgy döntöttem megkeresem Ji Yong-ot. Lebotorkáltam a lépcsőn és láttam, hogy a fiúk, Seung-hyun kivételével, a nappaliban ücsörögnek a kanapén. Épp hogy csak leléptem az utolsó lépcsőfokról máris egy aggódó Ji Yong-al találtam szembe magam. Néhány másodpercig csak nézett, majd a karjaiba vont. Óvatosan ölelt, nehogy fájdalmat okozzon. Kétségbeesve simultam hozzá.

-          Annyira sajnálom! – suttogta a fülembe. – Nem lett volna szabad egyedül hagynom téged.

-          Nem a te hibád. Én voltam hülye, amiért egyedül indultam el. Szólhattam volna neked, de nem gondolkoztam.

-          Be kéne mennünk a kórházba!

-          Nem kell, nincs rá szükség.

-          Erről nem nyitok vitát! Bemegyünk és kész!

-          Jól van, értettem.

Bementünk a kórházba, megvizsgáltak, megröntgeneztek. Szerencsére nem lett komolyabb bajom, nem tört el semmim. Néhány nap pihenést javasoltak és ennyi. Kérdezték, hogy mi történt, amire én csak annyit válaszoltam, hogy megtámadtak a parkban, de mivel nem tudtam megfigyelni a támadóimat és nem volt ott egyetlen szemtanú sem, nincs értelme hívni a zsarukat. Szerencsére nem erősködtek, így hazamehettünk. Hazafelé nem igazán szóltunk egymáshoz. Láttam Ji Yong-on, hogy vívódik magában. Tudtam, hogy magát hibáztatja, és azon rágódik, hogy mit kéne tennie. Mivel fogalmam sem volt, mit mondhatnék, amivel meg tudnám nyugtatni, így csak megfogtam a kezét és rámosolyogtam. Ő visszamosolygott és megszorította a kezem. Szerencsésen hazaértünk és alig vártam, hogy vízszintesbe helyezhessem magam és hozzábújhassak szerelmemhez. De amikor beléptünk az ajtón olyan látvány fogadott minket, amire ha őszinték akarunk lenni, számítanunk kellett volna.