2014. január 26., vasárnap

30. rész


Yongguk POV

Már a főnök irodája előtt toporogtam, mikor a telefon kicsöngött és imádkoztam, hogy Enikő felvegye. Már épp feladtam volna, amikor meghallottam hangját a vonal túloldalán.
-          Halló!
-          Enikő! Istenem! De jó hallani a hangodat. Hiányzol! El se tudom mondani mennyire! – hadartam.
-          Te is nekem, Yongukk. – mondta és hangja megremegett. – De miért hívtál? Történt valami?
-          Igen, történt, de ne ijedj meg, semmi rossz, sőt ellenkezőleg.
-          És mi az? Mesélj!
És belekezdtem, elmondtam neki mindent, amit Jieun-től hallottam. Olyan izgatott voltam, hogy körülbelül fél másodperc alatt elhadartam az egészet. Nem tudom mennyit értett meg belőle. Aztán vártam, hogy megszólaljon, de csend volt. Talán újra el kéne mondanom egy kicsit lassabban?
-          Enikő? Itt vagy még?
-          Igen.
-          Miért nem mondasz semmit?
-          Nem tudom, mit mondjak. Ez az egész olyan…olyan hihetetlen.
-          Igen az. Én … annyira sajnálom. Az egész az én hibám. Ha én nem lennék, akkor bekerültél volna a TS-hez. Kérlek, ne haragudj!
-          Nem haragszom rád. Nem a te hibád. Semmiért nem adnám oda azt a 3 hónapot, amit veled töltöttem.
-          Ezzel én is így vagyok.
-          És most mi lesz? – kérdezte.
-          Épp a főnökhöz tartok. Addig nem fogom békén hagyni, amíg azt nem mondja, hogy jöhetsz a TS-hez.
-          Gondolod, hogy csak úgy megváltoztatja a döntését? Csak a te két szép szemedért.
-          Ne aggódj! Biztos vagyok benne, hogy tárt karokkal fog várni téged.
-          Akkor már csak a szüleimet kell meggyőznöm. Kemény dió lesz, az biztos.
-          Ugye beleegyeznek majd?
-          Nem tudom. Tényleg fogalmam sincs. Már eltervezték az életemet. Főiskolára kéne mennem…
-          Itt is tanulhatsz.
-          Igen, ez igaz.
Nem mondott mást, és én sem tudtam mit mondjak. Csak arra vágytam, hogy újra a karjaimban tarthassam.
-          Yongguk! – törte meg édes hangja a közénk telepedett csendet.
-          Igen?
-          Most menj, beszélj a főnökkel, aztán hívj fel. Ha beleegyezett, akkor beszélek a szüleimmel.
-          Rendben. El se hiszem, hogy nem sokára újra láthatlak. Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?
-          Igen, tudom. És én is nagyon szeretlek téged. – mondta és ettől a néhány szótól a fellegekben éreztem magam.
Letettük a telefont, én pedig berontottam a főnök irodájába.
-          Főnök! – kiáltottam.
-          Úristen, Yongguk! A frászt hozod rám. Mi a fene történt, hogy úgy rontasz be az ajtón, mint akinek lángol a hátsója?
-          Főnök! Beszélnem kell magával. – mondtam határozottan, figyelmen kívül hagyva gyenge kis poénját.
-          És miről?
-          Enikőről.
-          Enikőről? Ki is az? – tettette a hülyét.
-          Kérem, Főnök. Pontosan tudja kiről beszélek.
-          Jól van. – adta meg magát. – Mi van vele?
-          Tudok mindenről. Jieun elkotyogta, hogy mi történt. Mégis hogy tehette ezt? Ez nem vall magára.
-          Igen, igazad van. Én se vagyok büszke magamra. De hát ismered Jieunt. Amit egyszer a fejébe vesz…
-          Igen, ismerem. – mondtam és lerogytam az egyik fotelbe. – De mégis, mi ütött magába?
-          Úgy voltam vele, hogy inkább lemondok egy tehetséges táncosról, mint hogy évekig kelljen hallgatnom Jieun hisztijeit. De már nagyon megbántam. Az a lány, akit végül felvettünk…maradjunk annyiban, hogy ennél rosszabb döntést még soha életemben nem hoztam.
-          Akkor hozza helyre!
-          Mégis hogyan? Ha jól tudom Enikőt hazarendelték a szülei. Gondolod, csak úgy simán visszaengedik, mert én meggondoltam magam?
-          Ha meg se próbáljuk, akkor nem fogjuk megtudni. Csak egyezzen bele, hogyha Enikő visszajön Szöulba, akkor azonnal felveszi a TS-hez.
-          Rendben, legyen.
-          Köszönöm Főnök! – mondtam vigyorogva, majd felpattantam, kirohantam az irodából és már tárcsáztam is Enikő számát.

Enikő POV

Ezt nem hiszem el. Ki ez a Jieun? Mégis mi jogon avatkozik bele az életembe? Hogy képzeli, hogy csak azért, mert bántom a büszkeségét, tönkre teszi az álmaimat? De megverném. Ha visszajutok Szöulba, az biztos, hogy megkeresem és kikaparom a szemét.
Kavarogtak bennem az érzések. Harag, félelem, aggodalom, izgalom és remény. Dühös voltam arra a ribanca, mert pokollá tette az elmúlt egy hónapot nemcsak nekem, hanem Yongguk-nak is. Féltem, hogy a szüleim nem engednek majd vissza. Aggódtam, nehogy Yongguk magára haragítsa a főnökét miattam, nem akartam, hogy bajba kerüljön. És végül reménykedtem benne, hogy minden a helyére kerül. Újra Szöulban lehetek, újra magam mellett tudhatom Yongguk-ot és Melit, és végre táncolhatok. Hirtelen megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Yongguk neve virított. Hmm…ez gyors volt. Vajon ez jót vagy rosszat jelent?
-          Yongguk? Mi történt? Ugye igent mondott? – kérdeztem izgatottan.
-          Igeeeeeeeeeeeeeeen!! Igent mondott!! – kiabált szerelmem a telefonba, de olyan hangosan, hogy el kellett tartanom a készüléket a fülemtől. Miközben hallgattam, ahogy a vonal túloldalán ujjong egy mosoly kúszott az arcomra.
-          El se hiszem! – mondtam miután elcsendesedett a túl oldal. – Tényleg visszamehetek? Tényleg újra együtt lehetünk?
-          Igen, tényleg. Már alig várom. Remélem, a szüleid is beleegyeznek.
-          Én is remélem. Azt hiszem megyek is és beszélek velük.
-          Azonnal hívj fel, ha megszületett a döntés! Jó?
-          Persze, rögtön hívni foglak. Drukkolj!
-          Úgy lesz! Fighting!
Letettük a telefont és lélekben felkészültem a nagy beszélgetésre. Vettem néhány mély lélegzetet, hogy megnyugtassam zakatoló szívemet és pattanásig feszült idegeimet. Összeszedtem a bátorságom és kimentem a nappaliba. A szüleim a kanapén ültek és a tévét bámulták. Valami agyament műsort néztek és láthatóan nagyon jól szórakoztak. Nem igazán akartam elrontani a kedvüket, de kénytelen voltam.
-          Anya, apa. Szeretnék veletek beszélni valamiről. – mondtam határozott hangon, kézbe vettem a távirányítót, kikapcsoltam a tévét és leültem a kanapé melletti fotelbe.
-          Nem ér rá később, kicsim? Épp néztük a kedvenc műsorunkat. – mondta anyu és már nyúlt volna a távirányítóért.
-          Sajnálom, de fontos.
-          És miről lenne szó? – kérdezte apu és a gyanakvás kiült az arcára.
-          Kérlek titeket, először hallgassatok végig. Jó?
-          Ugye jól sejtem, hogy nem fogunk túlságosan örülni annak, amit mondani akarsz? – kérdezte apu.
-          Csak hallgassatok meg, kérlek. – könyörögtem nekik.
-          Jól van, kezdj bele. – mondta apu és mogorva képpel meredt rám.
-          Van valami, amit még nem mondtam el nektek, és ami részben megmagyarázza, hogy miért viselkedtem úgy ahogy a hazaérkezésem utáni két hétben. Szóval, az a helyzet, hogy megismerkedtem egy fiúval Szöulban és egymásba szerettünk, de nagyon.
-          Hogy micsoda? Miért nem mondtad el? – hökkent meg anyu.
-          Változtatott volna bármin is, ha tudtok róla? Így is – úgy is haza kellett jönnöm. Nem igaz? – kérdeztem, de egyikük sem válaszolt. – Gondoltam. Na szóval. Mielőtt hazajöttem szakítottam vele. Meg kell, hogy mondjam iszonyú érzés volt. – láttam, hogy anyám a szája elé kapta a kezét és jobbra-balra kezdte ingatni a fejét. És mintha apám szemében is láttam volna némi sajnálatot.
-          Jaj kicsim, annyira sajnálom. – mondta anyám a sírás szélén.
-          Igen, én is. DE! Az előbb felhívott. Amióta hazajöttem nem beszéltünk egymással. Sokszor hívott, de nem vettem fel, nem akartam még több fájdalmat okozni magunknak. És el is érkeztem a mondandóm lényegéhez. Yongguk – mert hogy így hívják a fiút, akit szeretek – azt mondta, hogy mégis felvennének ahhoz az ügynökséghez, amelyiknél utoljára voltam meghallgatáson. Szóval, ha ti is beleegyeztek, akkor szeretnék visszamenni Szöulba.
Vártam, hogy mondjanak valamit, de egyikük sem szólalt meg. Anyámon láttam, hogy ha rajta múlna már holnap repülőre ülhetnék, de apám arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Anyu és én is apámat szuggeráltuk, hogy szólaljon már meg végre.
-          Nos. – kezdte jó pár perc hallgatás után apu. – Három kérdést fogok feltenni és a válaszaid alapján fogjuk eldönteni, hogy mehetsz-e vagy sem.
-          Rendben. – mondtam és a gyomrom görcsbe rándult. Úgy éreztem magam, mintha éppen arról folyna az eszmecsere, hogy aláírják-e a halálos ítéletemet vagy sem.
-          Az első kérdés. Miért gondolták meg magukat annál az ügynökségnél?
-          Az a lány, akit felvettek nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így szóltak Yongguk-nak, hogy vegye fel velem a kapcsolatot. – Ja és Yongguk ex-barátnője intézte el, hogy ne vegyenek fel, mert féltékeny volt. Yongguk ezt megtudta, és elintézte, hogy mégis felvegyenek. Ha visszamegyek, akkor valószínűleg meg fogom tépni a csajt, aki biztos, hogy mindent elkövet majd, hogy elűzzön az országból. Persze mindezt nem mondhattam el a szüleimnek.
-          Várj. Mi köze ennek a fiúnak az ügynökséghez? – kérdezte anyu.
-          Ő ott dolgozik. Egy híres bandának a vezetője.
-          Szóval ő egy …. mi is az a szó…..idol?
-          Igen, anya, ő egy idol. Honnan ismered ezt a szót?
-          Hát, úgy tűnik ragadt rám ez-az az elmúlt négy évben. – mosolygott rám.
-          Ki hitte volna? – mosolyogtam vissza rá.
-          Ezzel részben meg is válaszoltad a második kérdésemet. – mondta apu.
-          Tényleg? Miért mi lett volna a második kérdés?
-          Arra voltam kíváncsi, hogy milyen ember ez a Yongguk? Azon kívül, hogy idol vagy mi, mit tudsz még mondani róla?
-          Mivel ő egy híresség, az egész országban és külföldön is ismerik. De egyébként egy rendkívül kedves, aranyos, vicces és romantikus fiú. Teljesen levett a lábamról. Egyáltalán nincs elszállva magától, mint sok más idol.
-          Ezt jó hallani. De azért az egy kicsit aggaszt, hogy nem igazán lesz magánéletetek, hiszen ha jól értem, őt mindenhol felismerik és mindenhová kamerák és rajongók hada követi. – aggodalmaskodott anyu.
-          Igen, ez igaz, de azért három hónapig csak sikerült megoldanunk, hogy senki ne tudja meg és nem bujkáltunk. Csak találékonynak kell lenni. – mondtam és megkönnyebbülve fedeztem fel egy apró mosolyt apu arcán. – Azt hiszem a második kérdést is kihúzhatjuk a listáról. Mi a harmadik?
-          Mennyire komoly az, ami köztetek van ezzel a fiúval?
-          Nagyon komoly. Én vele képzeltem el a jövőmet és ő is velem. Ez az egy hónap mindkettőnknek maga volt a pokol. Meli azt mondta, hogy Yongguk teljesen maga alatt volt, a bandát is elhanyagolta és rengeteget sírt, ahogy én is.
Csak néztem aput és próbáltam a lehető legszánalomraméltóbb ábrázatomat magamra ölteni. Egy ideig farkasszemet néztem vele, végül ő nézett félre. Anyu felé fordult és valószínűleg telepatikus úton beszélgettek, mert egy szó sem hagyta el szájukat, viszont 1-2 perc után – ami nekem egy örökkévalóságnak tűnt – bólintottak, majd mindketten felém fordultak.
-          Meg kell, hogy mondjam, - kezdett beszélni apu – jobban örülnék neki, ha főiskolára mennél és diplomát szereznél, majd találnál magadnak egy jó munkát. De nem akarom összetörni az álmaidat. Nekem az a legfontosabb, hogy boldog légy. Ha téged a tánc és az a fiú tesz boldoggá, ám legyen, nem állok az utadba.
Úristen, el se hiszem, hogy ezt mondta. Legszívesebben sikongatva ugráltam volna körbe a szobát, de vissza kellett fognom magam.
-          Nem kell aggódnotok. Már eldöntöttem, hogy 1-2 év múlva jelentkezni fogok egy főiskolára Szöulban és diplomát szerzek.
-          Komolyan mondod? – kérdezte apám és úgy tűnt nem igazán hisz nekem.
-          Igen, komolyan. Yongguk is támogat ebben.
-          Egyre szimpatikusabb nekem ez a fiú. – mondta anyu egy széles mosoly kíséretében.
-          Akkor ez azt jelenti, hogy visszamehetek, ugye?
-          Igen, visszamehetsz. – mondta apu.
-          De örülnénk neki, ha majd a közeljövőben bemutatnád nekünk ezt a fiút, szeretnénk megismerni. – tette hozzá anyu.
-          Így lesz, ígérem. – mondtam vigyorogva.
A következő pillanatban már közöttük ültem a kanapén és magamhoz húztam őket.
-          Köszönöm, köszönöm! Ti vagytok a legjobb szülők a világon. – Puszit nyomtam mindkettőjük arcára, majd berohantam a szobámba és tárcsáztam Yongguk számát, hogy elújságoljam a remek hírt.

Meli POV

-          Hogy mit mondtál? Ismételd meg! – kértem Yongguk-ot, mert nem hittem a fülemnek.
-          Enikő visszajön. Alig egy perce tettük le a telefont.
-          De mégis hogy? Nem értek semmit.
-          Enikő biztos nem sokára fel fog hívni. Tegyél úgy, mintha nem tudnál róla, kérlek. Biztos azt szeretné, ha tőle hallanád a jó hírt, de egyszerűen muszáj volt elmondanom valakinek és mivel Ji Yong nem vette fel a telefont, téged hívtalak.
-          Rendben, értem. – nevettem el magam. – Ugye tudod, hogy időnként olyan vagy, mint egy gyerek?
-          Tudom. Ez az egyik dolog, amit imádnak bennem a csajok.
-          Hah, a kis szerény. Na jó, tegyük le, hogy Enikő el tudjon érni. Majd később beszélünk.
-          Oké. És ne feledd, te nem tudsz semmiről.
-          Nem felejtem.
Letettük a telefont, és körülbelül fél perccel később, újra csörögni kezdett. A kijelzőn megláttam Enikő nevét és mosolyognom kellett.
-          Enikő! Szia! Mi a helyzet?
-          Meli! Ezt nem fogod elhinni.
-          Mit? Valami jó dolog történt? Nagyon vidám a hangod!
-          Visszamegyek Szöulba! – mondta és láttam magam előtt, ahogy a szobájában ugrál fel és le örömében.
-          Hogy mi? Ez most komoly? De mégis hogy? – tettettem a kis tudatlant.
Mindent elmesélt. Nem is akartam elhinni ezt az egészet. Ilyenek csak sorozatokban meg filmekben szoktak történni, na meg regényekben.
-          Mégis mit képzel magáról az a ribanc? – mondtam mérgesen. – Ha megint itt leszel, azt hiszem meg kell majd látogatnunk és csak úgy csajosan el kell vele beszélgetnünk.
-          Igen, egyetértek. Emlékezetes és valószínűleg zajos beszélgetés lesz.
-          Na az biztos. És mikor jössz?
-          Még el kell intéznem a vízumot, de amint megvan, már indulok is.
-          Alig várom, hogy itt legyél. Annyira hiányzol.
-          Te is nekem. És mondd csak, hogy vagy?
-          Jól vagyok. Ji Yong elkényeztet. Csak már nagyon unom, hogy szinte egész nap fekszem és csak bámulom a tévét. Hiányzik a tánc.
-          Azt elhiszem. De már csak egy kicsit kell kibírnod és újra táncolhatsz.
-          Igen, már nagyon várom.
-          És mi a helyzet azzal az őrült saseang-gel, meg a gázolóval? A rendőrség kiderített már valamit?
-          Nem, semmit. Egy helyben toporognak.
-          A fenébe. Azért remélem, hamarosan elkapják őket.
-          Igen, én is. Öhmm, ne haragudj, de most leteszem, mert Ji Yong hazajött és el akarom csalni egy kicsit a parkba, amíg még süt a nap. – mondtam és integetni kezdtem az ajtón éppen belépő szerelmemnek.
-          Jó jó, persze. Majd hívlak, ha már tudom, hogy mikor indulok.
-          Rendben. Nagyon várom már, hogy újra itt legyél.
-          Ahogy én is. Szeretlek Meli.
-          Én is téged. – mondtam és bontottam a vonalat.
Ji Yong odasétált hozzám és édes csókot lehelt az ajkaimra.
-          Szia kicsim. Milyen napod volt? – kérdezte és ledobta magát mellém a kanapéra.
-          Unalmas. De képzeld mi történt.
Elmondtam neki a jó hírt, ami szemlátomást nagyon feldobta.
-          Ez remek! Akkor most Yongguk biztos repes a boldogságtól. – mondta.
-          Igen. Valószínűleg le se lehet vakarni az arcáról a boldog vigyort.
-          Hála az égnek! Már nagyon aggódtam miatta. Féltem, nehogy valami butaságot csináljon. De már emiatt nem kell aggódnom. Majd később felhívom. De most mesélj! Mivel tehetem még szebbé ezt a délutánt?
-          Ha már így rákérdeztél, menjünk el a parkba. Muszáj kimozdulnom a négy fal közül. Friss levegőre van szükségem.
-          Ez remek ötlet. Menjünk.
Eltöltöttünk néhány órát a parkban. Ültünk egy padon, fagyiztunk, beszélgettünk és élveztük, hogy együtt lehetünk. Természetesen, nem úsztuk meg a rajongók nélkül. De szerencsére aranyosak voltak. Ji Yong kiosztott jó pár autogramot, még tőlem is kértek aláírást, készült néhány fénykép, majd mindenki ment tovább a saját dolgára. Amikor kezdett sötétedni, elindultunk hazafelé. Lassan haladtunk, hiszen mankóval közlekedni, mit ne mondjak, nem egy gyors menet. De nem érdekelt, és szerencsére Ji Yong-ot sem. Nyugisan lépkedett mellettem és be nem állt a szája. Teljesen besötétedett, mire a bejárati ajtó elé értünk, ami legnagyobb meglepetésünkre résnyire nyitva volt. Füleltünk, de nem hallottunk semmilyen zajt kiszűrődni bentről.
-          Nem zártad be az ajtót? Vagy itthon vannak a fiúk és véletlenül nyitva hagyták? – kérdeztem suttogva és hirtelen félelem kerített hatalmába. Rossz érzésem támadt.
-          Biztos, hogy bezártam és a fiúk csak holnap jönnek haza. Tudod, a szokásos péntek esti banzáj. – mondta szintén suttogva és láttam rajta, hogy feszült.
-          Nem kéne hívni a zsarukat?
-          De igen, azt hiszem az lesz a legjobb.
Kivette a telefont a zsebéből és már épp tárcsázni akart, amikor kitárult az ajtó és szembe találtuk magunkat egy tetőtől talpig feketébe öltözött alakkal és egy fegyverrel.  
-          Jobb lesz, ha azonnal elteszed azt a telefont és szépen bejöttök. – mondta az alak és lassan hátrálni kezdett, mi pedig jobb híján bementünk a házba. Ha nem lett volna gipszben a lábam, lehet, hogy megpróbálkozunk a meneküléssel, de így nem lett volna sok értelme. – Csukd be szépen az ajtót, Oppa és foglaljatok helyet a kanapén. – utasítgatott minket a fegyveres.
Azt tettük, amit mondott. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy kivel állunk szemben. Ugyanaz a nő volt, aki a parkban megtámadott, és valószínűleg ő bérelte fel a motorost, aki elgázolt, ő törte be az ablakot, és ő küldte a malac fejet is. Az az orvosi maszk, vagy mi, amit a parkbeli megtámadásomkor viselt most is rajta volt, így csak a szemét láthattuk. Leültünk a kanapéra. Remegtem a félelemtől, amit Ji Yong észrevehetett, mert megfogta a kezemet és megszorította. Nem mertem levenni a szemem a velünk szemben álldogáló őrültről, így anélkül, hogy ránéztem volna szerelmemre, válaszképp én is megszorítottam a kezét.
-          De szép is a szerelem. – mondta a csaj és a szemén láttam, hogy mosolyog. – Most, hogy jobban megnézlek titeket, egész jól mutattok együtt. Persze ez nem változtat azon a tényen, hogy nektek nem szabad együtt lennetek.
-          És mégis miért? Ki vagy te, hogy eldöntsd, kivel lehetek együtt és kivel nem? – kérdezte Ji Yong dühösen.
-          Ne dühítsd fel! – hajoltam hozzá és súgtam a fülébe.
-          Jobb, ha hallgatsz a kis barátnődre. – ezek szerint hangosabbra sikeredett a suttogás, mint akartam. – A végén még megremeg a kezem és elsül a fegyver.
Éreztem, hogy Ji Yong remeg a dühtől. Megszorítottam a kezét, így jelezve neki, hogy próbáljon uralkodni magán. Valószínűleg megértette, mert egy pillanatra lehunyta a szemét, vett egy nagy levegőt, majd a csajra nézett és valamivel nyugodtabb hangon szólalt meg.
-          És mégis mit akarsz tőlünk?
-          Ó, ez igen egyszerű. Szakítsatok és ez a liba hagyja el az országot. Menjen vissza oda, ahonnan jött. Ennyi. Ha ezt megteszi, ígérem, hogy soha többé nem fogsz hallani rólam, Oppa.
-          Ja persze. Mondjuk, hogy megtesszük, amit kérsz. És mi lesz majd, ha egy másik lánnyal kezdek járni?
-          Az attól függ. Ha hozzád való lesz, akkor áldásom rátok. De ha nem, akkor kénytelen leszek megszegni az ígéretemet, és újra beavatkozni.
-          Ha megfelelő lesz, áldásod adod ránk vagy kénytelen leszel beavatkozni? Ez nevetséges. Mégis ki vagy te? – fakadt ki Ji Yong. Szorongathattam én a kezét akárhogy, nem tudott lenyugodni.
-          Én vagyok a legnagyobb rajongód. Hát nem nyilvánvaló?
-          Te csak egy őrült vagy, semmi más.
-          Nos, nem tagadom, hogy őrülten szeretlek, de ettől még nem vagyok őrült. Szeretném, ha boldog lennél, de tisztában vagyok vele, hogy esélyem sincs arra, hogy én tegyelek boldoggá, hisz nem vagyok méltó hozzád, ezért úgy döntöttem, gondoskodok róla, hogy megtaláld a hozzád illő lányt. Ez az életcélom, és ezért bármire hajlandó vagyok. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen drasztikusan kell majd beleavatkoznom, de ez a csaj sokkal kitartóbb, mint a többi volt.
-          Na várj csak egy kicsit. Ez úgy hangzott, mintha…
-          Igen, jól gondolod. Volt néhány lány, akikkel elbeszélgettem és meggyőztem őket, hogy nem lenne jó ötlet, ha elbíznák magukat csak azért, mert velük töltöttél egy éjszakát.
-          Hát ezért nem vették fel a telefont. – mondta Ji Yong inkább csak magának.
-          Igen, szóval igazán mutathatnál egy kis hálát irányomba.
-          Hálát? – kapta fel megint a vizet szerelmem. – Te nem vagy komplett. Legyek hálás, amiért beleavatkoztál az életembe? Legyek hálás, amiért ártatlan embereket fenyegettél meg? Legyek hálás, amiért majdnem megölted Melit? Menj te a….
-          Én nagyon hálás vagyok neked! – vágtam hirtelen közbe. Mindketten rám meredtek. – Igen, hálás vagyok. Hiszen neked köszönhetem, hogy találkozhattam vele és vele tölthettem ezt a csodás négy hónapot. Ha te nem lettél volna, akkor lehet, hogy most épp valamelyik libával lenne a sok közül. Szóval köszönöm neked. – fejeztem be monológomat és rámosolyogtam fogva tartónkra.
-          Komolyan mondod? – kérdezte a csaj hitetlenkedve.
-          Igen, komolyan.
-          Tényleg? – kérdezte Ji Yong.
-          Tényleg. – néztem rá jelentőségteljesen és reméltem, megérti, hogy csak próbálom húzni az időt és azon igyekszem, hogy valahogy megússzuk élve.
Szerencsére úgy tűnt felfogta, hogy miben mesterkedek, mert apró mosolyra húzódott a szája, ami azt jelentette, hogy benne van a játékban. Tudtam, hogy ami innentől kezdve elhagyja a száját az színtiszta hazugság lesz.
-          Igen, igazad van. – mondta és a csajra nézett. – Ne haragudj, nem is gondoltam bele igazán, hogy mit jelentettek a szavaid. Nagyon köszönöm, hogy gondoskodtál azokról a libákról, nagy terhet vettél le a vállamról.  
-          Komolyan így gondolod, Oppa? – kérdezte a csaj és látszott rajta, hogy kicsit összezavarodott. Nem tudta eldönteni, hogy csak hülyítjük, vagy tényleg őszinték vagyunk.
-          Minden szavam igaz, esküszöm. Úgy látszik, te, mint első számú rajongóm, jobban tudod, mire van szükségem.
-          Én…én nem is tudom, hihetek-e neked.
Ez az Ji Yong, ne hagyd abba. Kezd meginogni. Folytasd szívem! – gondoltam magamban és mintha csak meghallotta volna, folytatta a műsort.
-          Higgy nekem! Minden szavam igaz. – Ji Yong elengedte a kezem, felállt és lassan megindult a csaj felé.
Már épp szólni akartam neki, hogy nem a legjobb ötlet a fegyver irányába sétálni, de bíztam benne, hogy tudja, mit csinál.
-          Hogy hálálhatnám meg neked, hogy így törődsz velem?
-          Én…én…nem tudom, mit mondjak. – a csaj teljesen összezavarodott. A fegyvert tartó keze remegni kezdett, ahogy Ji Yong közeledett felé.
-          Először is elárulhatnád a neved. – mondta szerelmem mézes-mázos hangon, miközben megkerülte a dohányzóasztalt.
-          A nevem? A…a nevem…Ha….Ha Neul.
-          Nagyon szép neved van, Ha Neul-ssi.
-          Kö…köszönöm. – időközben szépen lassan leeresztette fegyvert tartó kezét, de ujja még mindig a ravaszon pihent.
Ji Yong már közvetlenül a csaj előtt állt úgy, hogy semmit nem láttam a feketébe öltözött alakból, így feltételeztem, hogy ő sem lát engem. Belenyúltam a zsebembe és elővettem a mobilom. Amilyen gyorsan csak tudtam, írtam egy sms-t Yongguknak: „Hívd a zsarukat! Itt van a házban a saseang, fegyver van nála!” Lenémítottam a telefont és visszacsúsztattam a zsebembe. Mikor felnéztem, Ji Yong épp a csaj maszkja felé nyúlt, de mielőtt elérhette volna, Ha Neul megragadta a csuklóját.
-          Mégis mire készülsz? – kérdezte egy kicsit ijedt hangon.
-          Szeretném látni az arcodat. Mi lenne, ha megszabadulnánk ettől a maszktól?
-          Nem…nem biztos, hogy jó… jó  ötlet. – dadogta Ha Neul.
-          Ugyan már. Kérlek, hadd lássam az arcodat. Egy ilyen nagyszerű lánynak, aki így szívén viseli a boldogságomat, biztosan csodaszép arca van. A szemeid már így is elvarázsoltak.
Azta! Még a lélegzetem is elakadt. Szóval ilyen Ji Yong, amikor el akar csábítani valakit. Nem semmi. Vajon velem miért nem így viselkedett? Ezt muszáj lesz megkérdeznem tőle, persze amennyiben túléljük ezt a napot.
A lány keze lassan lecsúszott Ji Yong csuklójáról, és hagyta, hogy szerelmem befejezze, amit elkezdett. Annyit láttam, hogy a maszk a földön landol, de azt nem tudtam, hogy milyen látvány tárult Ji Yong szemei elé.

Ji Yong POV

Az elém táruló látványt akár kellemesnek is mondtam volna, ha más körülmények között lettünk volna. Ha Neul szép lány volt, ezt nem tagadhattam. A maszkkal együtt a kapucniját is eltávolítottam a fejéről. Sötét haját copfba fogta, szabadon hagyva ovális arcát. Pisze orra aranyos volt, telt ajkai enyhén szétnyíltak, tényleg gyönyörű szemeivel engem figyelt, várta a reakciómat. Akkor következzen az utolsó felvonás!
-          Nahát! – mosolyogtam rá. – A megérzéseim sosem csalnak. Igazán gyönyörű vagy, Ha Neul-ssi. – mondtam és kezemet az arcára simítottam.
-          Tényleg így gondolod? – kérdezte és elpirult. – Még senki nem mondott nekem ilyen szépeket. Köszönöm.
-          Nincs mit megköszönnöd. Én csak a tényeket közöltem. – azt hiszem teljesen az ujjaim köré csavartam. Áhítattal nézett rám és itta a szavaimat. – De meg kell, hogy mondjam, most egy kicsit haragszom rád. – mondtam komolyabb hangnemben, és kezemet elvettem az arcáról. Riadt tekintettel nézett rám.
-          Haragszol rám? De…de miért? Mi rosszat tettem? – kérdezte őszinte rémülettel a hangjában.
Hogy mi rosszat tettél? Ez komoly? Összeverted, és majdnem megölted a lányt, akit mindennél jobban szeretek. Betörtél a házamba és fegyvert fogtál ránk. És még azt kérdezed, mi rosszat tettél?
-          Azért haragszom rád, mert esélyt sem adtál kettőnknek. Miből gondoltad, hogy nem vagy méltó hozzám? Boldog lennék, ha egy ilyen lány lenne mellettem, mint te. – nagy erőfeszítésembe került, hogy kipréseljem magamból ezeket a szavakat.
-          Én…én sajnálom, Oppa. Ha tudtam volna…. - mondta teljesen összezavarodva.
-          Ssss…felejtsük el. Az már a múlt. A lényeg, hogy most itt vagy és még nem késő. – mondtam neki, ő pedig hálásan és megkönnyebbülve sóhajtott fel.
Jobb kezemmel magamhoz húztam, bal kezemet az arcára simítottam és megcsókoltam. Meglepődött, de nem húzódott el. Behunyta a szemeit és viszonozta a csókot. Bal kezemmel megsimogattam az arcát, a nyakát, a vállát, majd lassan haladtam lefelé jobb karján, egészen addig, amíg el nem értem a fegyverig. Ebben a pillanatban felhangzott a rendőrautók szirénája. Ha Neul egy szempillantás alatt kiszabadult az ölelésemből és fegyverét hol rám, hol Melire szegezte.
-          Az egész csak trükk volt, ugye Oppa? Azért csináltad, hogy ez a ribanc közben kihívhassa a zsarukat? Hogy lehettem ekkora idióta?
-          Ha Neul-ssi, kérlek, én nem hazudtam neked! Esküszöm! – próbáltam megnyugtatni.
-          Nem hiszek neked, már nem! – kiabálta és rám fogta a fegyvert. – Nagyot csalódtam benned, Oppa. De most véget vetek ennek az egésznek. – mondta, a fegyvert ráfogta Melire és meghúzta a ravaszt.


2014. január 17., péntek

29. rész



Enikő POV

A lábaim maguktól indultak el a köhögő alak felé.
-          Seung-hyun? Te mit keresel itt? – kérdeztem az éppen megfulladni készülő fiútól. Nem válaszolt, csak köhögött. – Jól vagy? – kérdeztem és megütögettem a hátát.
-          Igen, már jobban, kösz. – válaszolta rekedt hangon.
-          Szóval, mit keresel itt? – tettem fel újra a kérdést.
-          Dolgozom. Én vagyok a sorozat egyik főszereplője. És te? Nem Szöulban kéne lenned Yongguk-kal?
-          De igen, ott kéne lennem és mégse vagyok ott.
-          Mi történt? Csak nem összevesztetek? – kérdezte és kárörvendően elmosolyodott.
-          Ne vigyorogj! Nincs jogod hozzá.
-          Igazad van, ne haragudj. – váltott hirtelen bűntudatosba. – Ülj le és meséld el mi történt. Persze csak ha akarod.
Magam sem tudom miért, de leültem és elmeséltem neki mindent. Semmit nem hagytam ki. Jó volt kibeszélni magamból. Türelmesen végighallgatott, majd mikor befejeztem csak egy szót mondott.
-          Sajnálom. – meglepett, hogy mennyi együttérzés volt ebben az egyetlen szóban.
-          Komolyan mondod? – csúszott ki a számon a kérdés.
-          Igen, komolyan. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Nem jó téged szenvedni látni. Bárcsak tehetnék érted valamit.
Csak néztem rá és azon gondolkoztam, hogy hihetek-e neki. Nem tudtam benne feltétel nélkül megbízni azok után, amiket velem tett. Ennek ellenére őszintén beszéltem neki az érzéseimről. Azt hiszem – bármilyen furán is hangzik – az a múltkori kitárulkozása a nyaralójukban valahogy közelebb hozott minket egymáshoz, a körülmények ellenére. Össze voltam zavarodva.
-          Mi a baj? Miért nézel így rám? – kérdezte.
-          Őszintén? Nem tudom, mit kezdjek veled. Még mindig haragszom rád és valószínűleg sok időbe fog telni, hogy megbocsássak neked. Mégis azt, hogy megosztom veled az érzéseimet valahogy természetesnek és könnyűnek érzem. Ez teljesen összezavar.
-          Megértelek. Ha tehetném, visszapörgetném az időt, de ez sajnos lehetetlen. Nem kérem, hogy bocsáss meg nekem, nem érdemlem meg, tudom jól. Csak annyit kérek, hogy adj egy esélyt nekem. Elfogadtam a tényt, hogy köztünk sosem lesz semmi, beletörődtem. De szeretnék … a barátod lenni, ha megengeded. Tudom, hogy még ehhez sincs jogom, de kérlek, gondolkozz rajta.
Hű, micsoda monológ. Ennek a srácnak nem kis bűntudata van. Hogy a fenébe csinálja, hogy mindig megsajnálom őt? Mihez kezdjek vele?
-          Rendben van, át fogom gondolni. – mondtam az egyetlen választ, ami az eszembe jutott.  – Most mennem kell, majd még találkozunk.
-          Köszönöm, Enikő. – mosolygott rám félénken.
Jobb híján visszamosolyogtam rá, majd elindultam megkeresni a főnökömet, hogy megtudjam, mivel fognak telni a napjaim.

2 hét múlva

Ez a munka nem is olyan rossz. Szerencsére nagy a pörgés, így nincs időm gondolkodni. Ide futok, oda futok, mindig van mit csinálni. Végül úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt Seung-hyun-nak. Nem miatta, hanem magam miatt. Rájöttem, hogy szükségem van valakire, aki meghallgat, akinek elsírhatom a bánatom. A szüleimmel ilyenekről nem akarok beszélni, nem értenének meg. Melit nem akarom a gondjaimmal terhelni, van elég baja így is a baleset óta. Úristen, az a baleset. Azt hittem menten szívrohamot kapok, amikor Ji Yong felhívott és elmondta mi történt. Szörnyű érzés volt, hogy nem lehettem Meli mellett, de tudtam, hogy nincs egyedül és ez némileg megnyugtatott. Nagyon dühös lettem és megrémültem, amikor Ji Yong közölte, hogy szándékos gázolás volt. Csak kerüljön egyszer a kezeim közé az az őrült saseang, az biztos, hogy egy életre megemlegeti. Őszintén szólva Meli balesete is közrejátszott abban, hogy végül adtam egy esélyt Seung-hyun-nak, hiszen nem akartam Melire zúdítani a keserűségemet. Tudom önző dolog volt tőlem, de jobb híján Hyun lett a lelki szemetesládám. Jó érzés volt, hogy van valaki mellettem, aki őszintén törődik velem és aggódik miattam. Meglepődtem, hogy Hyun ilyen megértő. Meghallgatott és vígasztalt. Rengeteget beszélgettünk, sokat voltunk együtt az elmúlt két hétben. Így egy kicsit könnyebb volt elviselni Yongguk hiányát. Magam is megdöbbentem azon, hogy ilyen jól kijövünk egymással. Nem nyomult, nem erőszakoskodott, egyszerűen csak ott volt, amikor szükségem volt rá. Kijelenthetem, hogy barátok lettünk. Nem állítom, hogy megbocsátottam neki, de eljutottam oda, hogy amikor vele voltam már nem jutott eszembe, mit tett velem. Ha Yongguk ezt megtudná…..tuti kinyírná.
Amíg dolgoztam jól voltam. A forgatások után időnként elmentem a stábtagokkal vagy Hyun-nal enni-inni, ilyenkor teljesen kikapcsoltam és nem gondoltam semmire. De aztán hazamentem és magamra maradtam. Ilyenkor rám tört a magány és a szomorúság. Gyötrődtem. Fel akartam hívni Yongguk-ot, hogy legalább halljam a hangját, hogy tudjam hogy van, de nem volt hozzá bátorságom. Tudtam, hogy csak rontanék a helyzeten. Ji Yong mondta, hogy Yongguk nagyon maga alatt van, teljesen összezuhant. Istenem, mit tettem vele. Jobb lett volna, ha nem találkozunk. Jobb lett volna, ha itthon maradok és sose megyek Szöulba. Tipikus „mi lett volna ha?” helyzet. Semmi értelme ezen tűnődni, úgyse lehet már rajta változtatni.
Épp egy újabb magányos estémet töltöttem a szobám négy fala közt. Az ágyamon feküdtem, kezemben a telefonom, amelynek kijelzőjéről Yongguk mosolygott rám. Iszonyatosan hiányzott. Bárcsak felhívna, bárcsak lenne bátorságom felhívni. Abban a pillanatban mindennél jobban vágytam arra, hogy halljam a hangját. És mintha az égiek meghallották volna a kérésemet, csörögni kezdett a telefonom és a kijelzőn megjelent Yongguk neve.

Yongguk POV

Egy hónap. El se hiszem, hogy már egy hónapja elment. A helyzet nem hogy javult volna, egyre rosszabb lett. Sose gondoltam volna, hogy valaki ennyire hiányozhat. Mintha elvették volna tőlem az éltető oxigént. Olyan, mintha haldokolnék. A próbákon folyamatosan rontok, a fellépéseken próbálok koncentrálni, de nem vagyok önmagam. Mindenki megértő és türelmes, de ez nem mehet így a végtelenségig, előbb-utóbb besokallnak és akkor vége, volt sztárság, nincs sztárság. Folyamatosan azon agyalok, hogy hogy lehetne megoldani ezt a helyzetet. Ha nem lenne a banda, egy másodpercig sem haboznék, gépre szállnék és repülnék Enikőhöz. Nem számítana semmi, csak az, hogy újra vele legyek. De ezt sajnos nem tehetem meg, hiszen mint leader felelősséggel tartozom a többiekért, és ez valahogy még nyomorúságosabbá teszi a helyzetemet. A helyzet kilátástalan.
Épp egy újabb „sikeres” próbán voltunk túl és a próbaterem padlóján ültünk. Én, mint az elmúlt hónapban minden próba után, az egyik sarokban ültem és csak bámultam magam elé.
-          Hyung! – hallottam meg Zelo hangját, mire felemeltem a fejem. Közvetlenül előttem guggolt.
-          Hmm?
-          Menjünk el bulizni ma este. Rád férne egy kis kikapcsolódás. – nézett rám őzike szemekkel. Mindig ezt csinálta, ha el akart valamit érni, és sose tudtam neki nemet mondani. – Naaa, légyszí!!
-          Igen, Hyung. Könyörülj rajtunk! – csatlakozott Jongup is.
-          Ez az. Olyan rég mozdultunk ki, hogy már nem is emlékszem rá. – tette hozzá egy mosoly kíséretében Yongjae.
-          Ez így igaz. És szó mi szó, megérdemeljük a lazítást. – jelentette ki határozottan Daehyun.
-          Gyerünk Hyung, erre nem mondhatsz nemet. Legalább egy estére legyél újra a régi önmagad! – győzködött Himchan is.
Végig néztem rajtuk, és láttam, hogy bár mosolyognak, az aggodalom ott bujkált a szemükben. Nem akartam nekik csalódást okozni.
-          Jól van, legyen. Menjünk bulizni. – mondtam és mosolyt erőltettem az arcomra.
-          Igeeeeeeen!!!! – kiáltottak fel egyszerre, majd Zelo a nyakamba vetette magát.
Ránéztem a többiekre és láttam, hogy megkönnyebbülten sóhajtanak fel és őszintén vigyorognak. Abban a pillanatban mindennél jobban örültem neki, hogy a sors összehozott ezzel az 5 fiúval. Úgy döntöttem, hogy igenis jól fogom érezni magam és legalább erre az egy estére megfeledkezem minden gondomról. De ez nem jött össze. A következő pillanatban nyílt a próbaterem ajtaja és Jieun (a Secret együttesből), az ex-barátnőm sétált be rajta. A fiúk arcáról egy pillanat alatt lehervadt a mosoly, sose bírták a csajt. Jieun mosolyogva odasétált hozzám és leült mellém a földre.
-          Mi ez a jókedv fiúk? Minek örültök ennyire? Már a folyosón hallottam az ujjongást. – kérdezte.
-          Épp most döntöttük el, hogy este kieresztjük a gőzt. – válaszolt kelletlenül Himchan.
-          Hmmm…jól hangzik. Csatlakozhatok?
-          Ne haragudj Jieun, de ez amolyan… - kezdett bele Daehyun.
-          …pasis este lesz. – fejezte be a mondatot Youngjae.
-          Talán majd legközelebb. – tette még hozzá Jongup.
-          Oké semmi gond. – mosolygott a fiúkra. – De nem bánnátok, ha előtte beszélnék egy kicsit Yongguk-kal? – kérdezte és fejével aprókat biccentett az ajtó felé, jelezve a fiúknak, hogy ideje lenne lelépniük.
-          Jó, de ne tartsd fel túl sokáig. – válaszolta Zelo. – Hyung siess haza!
-          Oké, otthon találkozunk. – mondtam nekik.
Megvártam, amíg a fiúk kimennek és becsukják az ajtót maguk után, majd Jieun felé fordultam.
-          És mi szél hozott? Miről akarsz velem beszélni?
-          Oppa! – mondta határozottan és nyoma sem volt az iménti jókedvének. – Mégis mi a fene van veled mostanában? Olyan vagy, mint egy járkáló hulla.
-          Uhh. Egyenesen a közepébe. – próbáltam elkerülni a válaszadást, de látva dühös arcát, nem tehettem meg, hogy nem válaszolok. – Úgy is érzem magam, mint egy járkáló hulla. Nem találom a helyem. – mondtam neki.
A szakítás után barátok maradtunk, ezért úgy gondoltam őszintén beszélhetek neki az érzéseimről, felesleges titkolóznom vagy hazudnom.
-          Ennyire megviselt a szakítás? – kérdezte.
-          Igen. Ami azt illeti, engem is meglepett, hogy így reagáltam erre az egészre. – mondtam. Behunytam a szemem és fejemet hátradöntöttem, amíg el nem érte a falat. – Olyan, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Mindennél jobban szeretem Enikőt, és legszívesebben itt hagynék mindent és mennék hozzá. Nem gondoltam, hogy valaha is elhagyják ilyen szavak a számat, de nem tudok nélküle élni. Hiányzik, rettenetesen hiányzik. Fogalmam sincs mit kéne tennem.
Vártam, hogy mondjon valamit, de csönd volt. Kinyitottam a szemem és felé fordítottam a fejem. Láttam rajta, hogy mindjárt szétrobban a méregtől és akkor döbbentem rá, hogy mekkora egy seggfej vagyok. Attól, hogy barátok vagyunk, ő még mindig az ex-barátnőm. Hogy mondhattam ilyeneket pont előtte?
-          Jieun, ne haragudj! Nem kellett volna ezeket elmondanom neked. Nem akartalak megbántani.
-          Fogd be! – kiabált rám. – Mi a franc ütött beléd? Mit tett veled az a ribanc? Te nem ilyen vagy. Mióta lettél ilyen anyámasszony katonája?
-          Jieun, nyugodj meg, kérlek. Enikő nem tett velem semmit. Egyszerűen csak szerelmes vagyok.
-          Szerelmes vagy? Tényleg? Ezek szerint, amikor együtt voltunk, akkor nem voltál szerelmes? Mert nem emlékszem, hogy egy könnycseppet is ejtettél volna a szakításunk után.
-          Ez nem igaz. Szerettelek és igenis fájt a szakítás.
-          Nem érdekel, nem hiszek neked. Tudod te min mentem keresztül a szakítás után? Szenvedtem, mégis mosolyogtam előtted, mert nem akartam, hogy lelkiismeret furdalásod legyen. Én kis naív, azt hittem, hogy te is szenvedsz, csak mivel pasi vagy, nem mutatod ki. Tévedtem, de még mekkorát. Most már tudom, hogy nem szerettél igazán, csak kellett valaki, akivel eltölthetted az unalmas óráidat.
-          Ez nem igaz. Tudod, hogy nem igaz. Ne mondj ilyeneket. – mondtam, de úgy tűnt nem is hallotta, mert csak folytatta tovább.
-          Én meg azt hittem, hogy ha eltávolítom a közeledből azt a ribancot, akkor visszakaphatlak. Vártam, hogy hozzám fordulj vigaszért, de már nem bírtam tovább, ezért jöttem ma ide. Kérlek, Oppa, próbáljuk meg újra. Ígérem, hogy mindent megteszek, hogy boldoggá tegyelek és elfelejtsd azt a libát.
-          Várj, mit mondtál az előbb? Hogy értetted, hogy eltávolítod a közelemből?
-          Én intéztem el, hogy a kis Enikőd ne kerüljön be a TS-hez. – jelentette ki nemes egyszerűséggel.
-          Hogy mit csináltál? – nem akartam elhinni.
-          Hallottam valakitől, hogy ha elbukja a meghallgatást, akkor haza kell költöznie. Gondoltam itt a remek alkalom, hogy megszabaduljak tőle. Így addig nyaggattam a főnököt, míg végül beleegyezett, hogy nem veszi fel. Bár a múlt héten, mintha azt mondta volna, hogy nagyon megbánta, de hát nincs mit tenni. – mondta önelégült vigyorral az arcán.
Képtelen voltam megszólalni. Sok minden kavargott a fejemben és ha kinyitottam volna a számat, talán olyasmi csúszott volna ki rajta, amit később megbántam volna. Így anélkül, hogy bármit is mondtam volna neki, felálltam, összeszedtem a cuccom és egyszerűen kisétáltam a próbateremből. Egyenesen a főnök irodája felé tartottam és útközben tárcsáztam Enikő számát.

Meli POV

A rendőrség egy helyben toporog. Nyomoznak gőzerővel, de nem jutnak semmire. Sajnos a balesetből nem sokra emlékszem, olyan hirtelen történt. Amikor a kórházban felébredtem, nem is tudtam, hogy miért vagyok ott. Aztán beugrott egy motor, egy hang ahogy azt kiabálja „Vigyázz!”, majd az ütközés, a fájdalom és aztán a nagy semmi. Amikor ébredés után megláttam a begipszelt lábamat, nagyon megijedtem. Ji Yong ott volt mellettem és megnyugtatott, hogy az orvos szerint folytathatom majd a táncot és hogy a YG-be is visszavárnak. Hála az égnek! Ha nekem is haza kéne mennem, nem is tudom….azt nem élném túl. Felhívtam a szüleimet, és elmondtam, hogy balesetem volt, a részleteket azonban nem közöltem velük. Minek? Hogy iderohanjanak és hazaráncigáljanak? Kösz, nem. Szerencsére pár nap után ki is engedtek a kórházból. Azóta itthon vagyok és egész nap heverészek, tévézek, olvasok. Enikővel szinte minden nap beszélünk, aminek nagyon örülök. Próbál vidámnak tűnni a telefonban, de hallom a hangján, hogy mennyire szomorú. Elmondta, hogy Hyun Magyarországon van, és mondhatni együtt dolgoznak. Először nem tudtam, mit szóljak hozzá, hiszen még mindig haragudtam rá, ezért felhívtam Hyun-t és beszéltem vele. Megkértem, hogyha nem tud Enikő mellett maradni, mint egy barát, akkor inkább kerülje el, ne okozzon neki még több szenvedést. Megígérte nekem, hogy soha többé nem fog fájdalmat okozni Enikőnek. Őszintének hangzott, és én hittem neki, és ahogy teltek a napok be kellett látnom, hogy jót tesz Enikőnek, hogy Hyun mellette van. Persze Yongguk-nak és Ji Yong-nak nem mondtam erről semmit, nem őrültem meg.
A napjaim nagy részét a kanapén fekve töltöttem és vártam, hogy Ji Yong hazaérjen. Minden nap úgy sietett haza, mintha halálos beteg lennék, és bármelyik pillanatban meghalhatnék. Ha rajta múlt volna el se mozdult volna mellőlem. Élveztem a gondoskodását, leste minden kívánságomat. Úgy éreztem magam, mint egy hercegkisasszony. A körülmények ellenére boldog voltam. Persze az agyamban állandóan ott motoszkált a gondolat, hogy az az őrült saseang még mindig szabadlábon van és bármikor újra az életemre törhet. Bevallom féltem, de mégis mit tehettem volna? Semmit. Nincs semmi nyom. Egyik kamerán sem látszott semmi. A motorosról sem sikerült kideríteni semmit. A felvételeken nem látszott az arca a sisak miatt, a rendszámot se látta senki. A parkbeli támadásomnak nem volt szemtanúja és az ablakrongálásnál sem volt semmi nyom. Már bánom, hogy annó kidobtuk a malacfejes dobozt, lehet, hogy azon lett volna valami nyom, de most már mindegy. Gyanítom, hacsak nem sétál be önként a rendőrségre, sose fogják elkapni azt az őrültet. De úgy döntöttem, hogy nem fogom félelemben élni a napjaimat. Ott folytatom az életem miután meggyógyultam, ahol a baleset előtt abbahagytam. Addig is pihenek, és élvezem, hogy Ji Yong elkényeztet. Erre az elhatározásra jutottam a minap, miközben a kanapén ültem és vártam, hogy Ji Yong hazaérjen. Bólintottam egy nagyot és elégedett voltam magammal. Hátradőltem a kanapén és bekapcsoltam a tévét. Valószínűleg elnyomott az álom, mert a telefonom csengésére ébredtem fel.
-          Halló? – szóltam bele álmos hangon.
-          Meli!
-          Yongguk? Mi történt? Ugye nincs baj?
-          Nem, nem, semmi baj. Épp ellenkezőleg. Jó hírem van.
-          Tényleg? És mi az?

-          Visszajön. Enikő visszajön Szöulba!