Yongguk POV
Már a főnök irodája előtt toporogtam, mikor a telefon
kicsöngött és imádkoztam, hogy Enikő felvegye. Már épp feladtam volna, amikor
meghallottam hangját a vonal túloldalán.
-
Halló!
-
Enikő! Istenem! De jó hallani a hangodat.
Hiányzol! El se tudom mondani mennyire! – hadartam.
-
Te is nekem, Yongukk. – mondta és hangja
megremegett. – De miért hívtál? Történt valami?
-
Igen, történt, de ne ijedj meg, semmi rossz, sőt
ellenkezőleg.
-
És mi az? Mesélj!
És belekezdtem, elmondtam neki mindent, amit Jieun-től
hallottam. Olyan izgatott voltam, hogy körülbelül fél másodperc alatt
elhadartam az egészet. Nem tudom mennyit értett meg belőle. Aztán vártam, hogy
megszólaljon, de csend volt. Talán újra el kéne mondanom egy kicsit lassabban?
-
Enikő? Itt vagy még?
-
Igen.
-
Miért nem mondasz semmit?
-
Nem tudom, mit mondjak. Ez az egész olyan…olyan
hihetetlen.
-
Igen az. Én … annyira sajnálom. Az egész az én
hibám. Ha én nem lennék, akkor bekerültél volna a TS-hez. Kérlek, ne haragudj!
-
Nem haragszom rád. Nem a te hibád. Semmiért nem
adnám oda azt a 3 hónapot, amit veled töltöttem.
-
Ezzel én is így vagyok.
-
És most mi lesz? – kérdezte.
-
Épp a főnökhöz tartok. Addig nem fogom békén
hagyni, amíg azt nem mondja, hogy jöhetsz a TS-hez.
-
Gondolod, hogy csak úgy megváltoztatja a
döntését? Csak a te két szép szemedért.
-
Ne aggódj! Biztos vagyok benne, hogy tárt
karokkal fog várni téged.
-
Akkor már csak a szüleimet kell meggyőznöm.
Kemény dió lesz, az biztos.
-
Ugye beleegyeznek majd?
-
Nem tudom. Tényleg fogalmam sincs. Már
eltervezték az életemet. Főiskolára kéne mennem…
-
Itt is tanulhatsz.
-
Igen, ez igaz.
Nem mondott mást, és én sem tudtam mit mondjak. Csak arra
vágytam, hogy újra a karjaimban tarthassam.
-
Yongguk! – törte meg édes hangja a közénk
telepedett csendet.
-
Igen?
-
Most menj, beszélj a főnökkel, aztán hívj fel. Ha
beleegyezett, akkor beszélek a szüleimmel.
-
Rendben. El se hiszem, hogy nem sokára újra
láthatlak. Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?
-
Igen, tudom. És én is nagyon szeretlek téged. –
mondta és ettől a néhány szótól a fellegekben éreztem magam.
Letettük a telefont, én pedig berontottam a főnök irodájába.
-
Főnök! – kiáltottam.
-
Úristen, Yongguk! A frászt hozod rám. Mi a fene
történt, hogy úgy rontasz be az ajtón, mint akinek lángol a hátsója?
-
Főnök! Beszélnem kell magával. – mondtam
határozottan, figyelmen kívül hagyva gyenge kis poénját.
-
És miről?
-
Enikőről.
-
Enikőről? Ki is az? – tettette a hülyét.
-
Kérem, Főnök. Pontosan tudja kiről beszélek.
-
Jól van. – adta meg magát. – Mi van vele?
-
Tudok mindenről. Jieun elkotyogta, hogy mi
történt. Mégis hogy tehette ezt? Ez nem vall magára.
-
Igen, igazad van. Én se vagyok büszke magamra.
De hát ismered Jieunt. Amit egyszer a fejébe vesz…
-
Igen, ismerem. – mondtam és lerogytam az egyik fotelbe.
– De mégis, mi ütött magába?
-
Úgy voltam vele, hogy inkább lemondok egy
tehetséges táncosról, mint hogy évekig kelljen hallgatnom Jieun hisztijeit. De
már nagyon megbántam. Az a lány, akit végül felvettünk…maradjunk annyiban, hogy
ennél rosszabb döntést még soha életemben nem hoztam.
-
Akkor hozza helyre!
-
Mégis hogyan? Ha jól tudom Enikőt hazarendelték
a szülei. Gondolod, csak úgy simán visszaengedik, mert én meggondoltam magam?
-
Ha meg se próbáljuk, akkor nem fogjuk megtudni.
Csak egyezzen bele, hogyha Enikő visszajön Szöulba, akkor azonnal felveszi a
TS-hez.
-
Rendben, legyen.
-
Köszönöm Főnök! – mondtam vigyorogva, majd
felpattantam, kirohantam az irodából és már tárcsáztam is Enikő számát.
Enikő POV
Ezt nem hiszem el. Ki
ez a Jieun? Mégis mi jogon avatkozik bele az életembe? Hogy képzeli, hogy csak
azért, mert bántom a büszkeségét, tönkre teszi az álmaimat? De megverném. Ha
visszajutok Szöulba, az biztos, hogy megkeresem és kikaparom a szemét.
Kavarogtak bennem az érzések. Harag, félelem, aggodalom,
izgalom és remény. Dühös voltam arra a ribanca, mert pokollá tette az elmúlt
egy hónapot nemcsak nekem, hanem Yongguk-nak is. Féltem, hogy a szüleim nem
engednek majd vissza. Aggódtam, nehogy Yongguk magára haragítsa a főnökét
miattam, nem akartam, hogy bajba kerüljön. És végül reménykedtem benne, hogy
minden a helyére kerül. Újra Szöulban lehetek, újra magam mellett tudhatom
Yongguk-ot és Melit, és végre táncolhatok. Hirtelen megcsörrent a telefonom. A
kijelzőn Yongguk neve virított. Hmm…ez
gyors volt. Vajon ez jót vagy rosszat jelent?
-
Yongguk? Mi történt? Ugye igent mondott? –
kérdeztem izgatottan.
-
Igeeeeeeeeeeeeeeen!! Igent mondott!! – kiabált
szerelmem a telefonba, de olyan hangosan, hogy el kellett tartanom a készüléket
a fülemtől. Miközben hallgattam, ahogy a vonal túloldalán ujjong egy mosoly
kúszott az arcomra.
-
El se hiszem! – mondtam miután elcsendesedett a
túl oldal. – Tényleg visszamehetek? Tényleg újra együtt lehetünk?
-
Igen, tényleg. Már alig várom. Remélem, a
szüleid is beleegyeznek.
-
Én is remélem. Azt hiszem megyek is és beszélek
velük.
-
Azonnal hívj fel, ha megszületett a döntés! Jó?
-
Persze, rögtön hívni foglak. Drukkolj!
-
Úgy lesz! Fighting!
Letettük a telefont és lélekben felkészültem a nagy
beszélgetésre. Vettem néhány mély lélegzetet, hogy megnyugtassam zakatoló
szívemet és pattanásig feszült idegeimet. Összeszedtem a bátorságom és kimentem
a nappaliba. A szüleim a kanapén ültek és a tévét bámulták. Valami agyament
műsort néztek és láthatóan nagyon jól szórakoztak. Nem igazán akartam elrontani
a kedvüket, de kénytelen voltam.
-
Anya, apa. Szeretnék veletek beszélni valamiről.
– mondtam határozott hangon, kézbe vettem a távirányítót, kikapcsoltam a tévét
és leültem a kanapé melletti fotelbe.
-
Nem ér rá később, kicsim? Épp néztük a kedvenc
műsorunkat. – mondta anyu és már nyúlt volna a távirányítóért.
-
Sajnálom, de fontos.
-
És miről lenne szó? – kérdezte apu és a
gyanakvás kiült az arcára.
-
Kérlek titeket, először hallgassatok végig. Jó?
-
Ugye jól sejtem, hogy nem fogunk túlságosan
örülni annak, amit mondani akarsz? – kérdezte apu.
-
Csak hallgassatok meg, kérlek. – könyörögtem
nekik.
-
Jól van, kezdj bele. – mondta apu és mogorva
képpel meredt rám.
-
Van valami, amit még nem mondtam el nektek, és
ami részben megmagyarázza, hogy miért viselkedtem úgy ahogy a hazaérkezésem
utáni két hétben. Szóval, az a helyzet, hogy megismerkedtem egy fiúval Szöulban
és egymásba szerettünk, de nagyon.
-
Hogy micsoda? Miért nem mondtad el? – hökkent
meg anyu.
-
Változtatott volna bármin is, ha tudtok róla?
Így is – úgy is haza kellett jönnöm. Nem igaz? – kérdeztem, de egyikük sem
válaszolt. – Gondoltam. Na szóval. Mielőtt hazajöttem szakítottam vele. Meg
kell, hogy mondjam iszonyú érzés volt. – láttam, hogy anyám a szája elé kapta a
kezét és jobbra-balra kezdte ingatni a fejét. És mintha apám szemében is láttam
volna némi sajnálatot.
-
Jaj kicsim, annyira sajnálom. – mondta anyám a
sírás szélén.
-
Igen, én is. DE! Az előbb felhívott. Amióta
hazajöttem nem beszéltünk egymással. Sokszor hívott, de nem vettem fel, nem
akartam még több fájdalmat okozni magunknak. És el is érkeztem a mondandóm
lényegéhez. Yongguk – mert hogy így hívják a fiút, akit szeretek – azt mondta,
hogy mégis felvennének ahhoz az ügynökséghez, amelyiknél utoljára voltam
meghallgatáson. Szóval, ha ti is beleegyeztek, akkor szeretnék visszamenni
Szöulba.
Vártam, hogy mondjanak valamit, de egyikük sem szólalt meg.
Anyámon láttam, hogy ha rajta múlna már holnap repülőre ülhetnék, de apám
arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Anyu és én is apámat szuggeráltuk, hogy
szólaljon már meg végre.
-
Nos. – kezdte jó pár perc hallgatás után apu. –
Három kérdést fogok feltenni és a válaszaid alapján fogjuk eldönteni, hogy
mehetsz-e vagy sem.
-
Rendben. – mondtam és a gyomrom görcsbe rándult.
Úgy éreztem magam, mintha éppen arról folyna az eszmecsere, hogy aláírják-e a
halálos ítéletemet vagy sem.
-
Az első kérdés. Miért gondolták meg magukat
annál az ügynökségnél?
-
Az a lány, akit felvettek nem váltotta be a
hozzá fűzött reményeket, így szóltak Yongguk-nak, hogy vegye fel velem a
kapcsolatot. – Ja és Yongguk ex-barátnője
intézte el, hogy ne vegyenek fel, mert féltékeny volt. Yongguk ezt megtudta, és
elintézte, hogy mégis felvegyenek. Ha visszamegyek, akkor valószínűleg meg
fogom tépni a csajt, aki biztos, hogy mindent elkövet majd, hogy elűzzön az
országból. Persze mindezt nem mondhattam el a szüleimnek.
-
Várj. Mi köze ennek a fiúnak az ügynökséghez? –
kérdezte anyu.
-
Ő ott dolgozik. Egy híres bandának a vezetője.
-
Szóval ő egy …. mi is az a szó…..idol?
-
Igen, anya, ő egy idol. Honnan ismered ezt a
szót?
-
Hát, úgy tűnik ragadt rám ez-az az elmúlt négy
évben. – mosolygott rám.
-
Ki hitte volna? – mosolyogtam vissza rá.
-
Ezzel részben meg is válaszoltad a második
kérdésemet. – mondta apu.
-
Tényleg? Miért mi lett volna a második kérdés?
-
Arra voltam kíváncsi, hogy milyen ember ez a
Yongguk? Azon kívül, hogy idol vagy mi, mit tudsz még mondani róla?
-
Mivel ő egy híresség, az egész országban és
külföldön is ismerik. De egyébként egy rendkívül kedves, aranyos, vicces és
romantikus fiú. Teljesen levett a lábamról. Egyáltalán nincs elszállva magától,
mint sok más idol.
-
Ezt jó hallani. De azért az egy kicsit aggaszt,
hogy nem igazán lesz magánéletetek, hiszen ha jól értem, őt mindenhol
felismerik és mindenhová kamerák és rajongók hada követi. – aggodalmaskodott anyu.
-
Igen, ez igaz, de azért három hónapig csak
sikerült megoldanunk, hogy senki ne tudja meg és nem bujkáltunk. Csak
találékonynak kell lenni. – mondtam és megkönnyebbülve fedeztem fel egy apró
mosolyt apu arcán. – Azt hiszem a második kérdést is kihúzhatjuk a listáról. Mi
a harmadik?
-
Mennyire komoly az, ami köztetek van ezzel a
fiúval?
-
Nagyon komoly. Én vele képzeltem el a jövőmet és
ő is velem. Ez az egy hónap mindkettőnknek maga volt a pokol. Meli azt mondta,
hogy Yongguk teljesen maga alatt volt, a bandát is elhanyagolta és rengeteget
sírt, ahogy én is.
Csak néztem aput és próbáltam a lehető legszánalomraméltóbb
ábrázatomat magamra ölteni. Egy ideig farkasszemet néztem vele, végül ő nézett
félre. Anyu felé fordult és valószínűleg telepatikus úton beszélgettek, mert
egy szó sem hagyta el szájukat, viszont 1-2 perc után – ami nekem egy
örökkévalóságnak tűnt – bólintottak, majd mindketten felém fordultak.
-
Meg kell, hogy mondjam, - kezdett beszélni apu –
jobban örülnék neki, ha főiskolára mennél és diplomát szereznél, majd találnál
magadnak egy jó munkát. De nem akarom összetörni az álmaidat. Nekem az a legfontosabb,
hogy boldog légy. Ha téged a tánc és az a fiú tesz boldoggá, ám legyen, nem
állok az utadba.
Úristen, el se hiszem, hogy ezt mondta. Legszívesebben sikongatva
ugráltam volna körbe a szobát, de vissza kellett fognom magam.
-
Nem kell aggódnotok. Már eldöntöttem, hogy 1-2
év múlva jelentkezni fogok egy főiskolára Szöulban és diplomát szerzek.
-
Komolyan mondod? – kérdezte apám és úgy tűnt nem
igazán hisz nekem.
-
Igen, komolyan. Yongguk is támogat ebben.
-
Egyre szimpatikusabb nekem ez a fiú. – mondta
anyu egy széles mosoly kíséretében.
-
Akkor ez azt jelenti, hogy visszamehetek, ugye?
-
Igen, visszamehetsz. – mondta apu.
-
De örülnénk neki, ha majd a közeljövőben
bemutatnád nekünk ezt a fiút, szeretnénk megismerni. – tette hozzá anyu.
-
Így lesz, ígérem. – mondtam vigyorogva.
A következő pillanatban már közöttük ültem a kanapén és
magamhoz húztam őket.
-
Köszönöm, köszönöm! Ti vagytok a legjobb szülők
a világon. – Puszit nyomtam mindkettőjük arcára, majd berohantam a szobámba és
tárcsáztam Yongguk számát, hogy elújságoljam a remek hírt.
Meli POV
-
Hogy mit mondtál? Ismételd meg! – kértem
Yongguk-ot, mert nem hittem a fülemnek.
-
Enikő visszajön. Alig egy perce tettük le a
telefont.
-
De mégis hogy? Nem értek semmit.
-
Enikő biztos nem sokára fel fog hívni. Tegyél úgy,
mintha nem tudnál róla, kérlek. Biztos azt szeretné, ha tőle hallanád a jó
hírt, de egyszerűen muszáj volt elmondanom valakinek és mivel Ji Yong nem vette
fel a telefont, téged hívtalak.
-
Rendben, értem. – nevettem el magam. – Ugye
tudod, hogy időnként olyan vagy, mint egy gyerek?
-
Tudom. Ez az egyik dolog, amit imádnak bennem a
csajok.
-
Hah, a kis szerény. Na jó, tegyük le, hogy Enikő
el tudjon érni. Majd később beszélünk.
-
Oké. És ne feledd, te nem tudsz semmiről.
-
Nem felejtem.
Letettük a telefont, és körülbelül fél perccel később, újra
csörögni kezdett. A kijelzőn megláttam Enikő nevét és mosolyognom kellett.
-
Enikő! Szia! Mi a helyzet?
-
Meli! Ezt nem fogod elhinni.
-
Mit? Valami jó dolog történt? Nagyon vidám a
hangod!
-
Visszamegyek Szöulba! – mondta és láttam magam
előtt, ahogy a szobájában ugrál fel és le örömében.
-
Hogy mi? Ez most komoly? De mégis hogy? –
tettettem a kis tudatlant.
Mindent elmesélt. Nem is akartam elhinni ezt az egészet.
Ilyenek csak sorozatokban meg filmekben szoktak történni, na meg regényekben.
-
Mégis mit képzel magáról az a ribanc? – mondtam
mérgesen. – Ha megint itt leszel, azt hiszem meg kell majd látogatnunk és csak
úgy csajosan el kell vele beszélgetnünk.
-
Igen, egyetértek. Emlékezetes és valószínűleg
zajos beszélgetés lesz.
-
Na az biztos. És mikor jössz?
-
Még el kell intéznem a vízumot, de amint megvan,
már indulok is.
-
Alig várom, hogy itt legyél. Annyira hiányzol.
-
Te is nekem. És mondd csak, hogy vagy?
-
Jól vagyok. Ji Yong elkényeztet. Csak már nagyon
unom, hogy szinte egész nap fekszem és csak bámulom a tévét. Hiányzik a tánc.
-
Azt elhiszem. De már csak egy kicsit kell
kibírnod és újra táncolhatsz.
-
Igen, már nagyon várom.
-
És mi a helyzet azzal az őrült saseang-gel, meg
a gázolóval? A rendőrség kiderített már valamit?
-
Nem, semmit. Egy helyben toporognak.
-
A fenébe. Azért remélem, hamarosan elkapják
őket.
-
Igen, én is. Öhmm, ne haragudj, de most
leteszem, mert Ji Yong hazajött és el akarom csalni egy kicsit a parkba, amíg
még süt a nap. – mondtam és integetni kezdtem az ajtón éppen belépő
szerelmemnek.
-
Jó jó, persze. Majd hívlak, ha már tudom, hogy
mikor indulok.
-
Rendben. Nagyon várom már, hogy újra itt legyél.
-
Ahogy én is. Szeretlek Meli.
-
Én is téged. – mondtam és bontottam a vonalat.
Ji Yong odasétált hozzám és édes csókot lehelt az ajkaimra.
-
Szia kicsim. Milyen napod volt? – kérdezte és
ledobta magát mellém a kanapéra.
-
Unalmas. De képzeld mi történt.
Elmondtam neki a jó hírt, ami szemlátomást nagyon feldobta.
-
Ez remek! Akkor most Yongguk biztos repes a
boldogságtól. – mondta.
-
Igen. Valószínűleg le se lehet vakarni az
arcáról a boldog vigyort.
-
Hála az égnek! Már nagyon aggódtam miatta.
Féltem, nehogy valami butaságot csináljon. De már emiatt nem kell aggódnom. Majd
később felhívom. De most mesélj! Mivel tehetem még szebbé ezt a délutánt?
-
Ha már így rákérdeztél, menjünk el a parkba.
Muszáj kimozdulnom a négy fal közül. Friss levegőre van szükségem.
-
Ez remek ötlet. Menjünk.
Eltöltöttünk néhány órát a parkban. Ültünk egy padon,
fagyiztunk, beszélgettünk és élveztük, hogy együtt lehetünk. Természetesen, nem
úsztuk meg a rajongók nélkül. De szerencsére aranyosak voltak. Ji Yong
kiosztott jó pár autogramot, még tőlem is kértek aláírást, készült néhány
fénykép, majd mindenki ment tovább a saját dolgára. Amikor kezdett sötétedni,
elindultunk hazafelé. Lassan haladtunk, hiszen mankóval közlekedni, mit ne
mondjak, nem egy gyors menet. De nem érdekelt, és szerencsére Ji Yong-ot sem.
Nyugisan lépkedett mellettem és be nem állt a szája. Teljesen besötétedett,
mire a bejárati ajtó elé értünk, ami legnagyobb meglepetésünkre résnyire nyitva
volt. Füleltünk, de nem hallottunk semmilyen zajt kiszűrődni bentről.
-
Nem zártad be az ajtót? Vagy itthon vannak a
fiúk és véletlenül nyitva hagyták? – kérdeztem suttogva és hirtelen félelem
kerített hatalmába. Rossz érzésem támadt.
-
Biztos, hogy bezártam és a fiúk csak holnap
jönnek haza. Tudod, a szokásos péntek esti banzáj. – mondta szintén suttogva és
láttam rajta, hogy feszült.
-
Nem kéne hívni a zsarukat?
-
De igen, azt hiszem az lesz a legjobb.
Kivette a telefont a zsebéből és már épp tárcsázni akart,
amikor kitárult az ajtó és szembe találtuk magunkat egy tetőtől talpig feketébe
öltözött alakkal és egy fegyverrel.
-
Jobb lesz, ha azonnal elteszed azt a telefont és
szépen bejöttök. – mondta az alak és lassan hátrálni kezdett, mi pedig jobb
híján bementünk a házba. Ha nem lett volna gipszben a lábam, lehet, hogy
megpróbálkozunk a meneküléssel, de így nem lett volna sok értelme. – Csukd be
szépen az ajtót, Oppa és foglaljatok helyet a kanapén. – utasítgatott minket a
fegyveres.
Azt tettük, amit mondott. Mindketten tisztában voltunk vele,
hogy kivel állunk szemben. Ugyanaz a nő volt, aki a parkban megtámadott, és
valószínűleg ő bérelte fel a motorost, aki elgázolt, ő törte be az ablakot, és
ő küldte a malac fejet is. Az az orvosi maszk, vagy mi, amit a parkbeli megtámadásomkor
viselt most is rajta volt, így csak a szemét láthattuk. Leültünk a kanapéra.
Remegtem a félelemtől, amit Ji Yong észrevehetett, mert megfogta a kezemet és
megszorította. Nem mertem levenni a szemem a velünk szemben álldogáló őrültről,
így anélkül, hogy ránéztem volna szerelmemre, válaszképp én is megszorítottam a
kezét.
-
De szép is a szerelem. – mondta a csaj és a
szemén láttam, hogy mosolyog. – Most, hogy jobban megnézlek titeket, egész jól
mutattok együtt. Persze ez nem változtat azon a tényen, hogy nektek nem szabad
együtt lennetek.
-
És mégis miért? Ki vagy te, hogy eldöntsd, kivel
lehetek együtt és kivel nem? – kérdezte Ji Yong dühösen.
-
Ne dühítsd fel! – hajoltam hozzá és súgtam a fülébe.
-
Jobb, ha hallgatsz a kis barátnődre. – ezek
szerint hangosabbra sikeredett a suttogás, mint akartam. – A végén még megremeg
a kezem és elsül a fegyver.
Éreztem, hogy Ji Yong remeg a dühtől. Megszorítottam a
kezét, így jelezve neki, hogy próbáljon uralkodni magán. Valószínűleg
megértette, mert egy pillanatra lehunyta a szemét, vett egy nagy levegőt, majd
a csajra nézett és valamivel nyugodtabb hangon szólalt meg.
-
És mégis mit akarsz tőlünk?
-
Ó, ez igen egyszerű. Szakítsatok és ez a liba
hagyja el az országot. Menjen vissza oda, ahonnan jött. Ennyi. Ha ezt megteszi,
ígérem, hogy soha többé nem fogsz hallani rólam, Oppa.
-
Ja persze. Mondjuk, hogy megtesszük, amit kérsz.
És mi lesz majd, ha egy másik lánnyal kezdek járni?
-
Az attól függ. Ha hozzád való lesz, akkor
áldásom rátok. De ha nem, akkor kénytelen leszek megszegni az ígéretemet, és
újra beavatkozni.
-
Ha megfelelő lesz, áldásod adod ránk vagy kénytelen
leszel beavatkozni? Ez nevetséges. Mégis ki vagy te? – fakadt ki Ji Yong. Szorongathattam
én a kezét akárhogy, nem tudott lenyugodni.
-
Én vagyok a legnagyobb rajongód. Hát nem
nyilvánvaló?
-
Te csak egy őrült vagy, semmi más.
-
Nos, nem tagadom, hogy őrülten szeretlek, de
ettől még nem vagyok őrült. Szeretném, ha boldog lennél, de tisztában vagyok
vele, hogy esélyem sincs arra, hogy én tegyelek boldoggá, hisz nem vagyok méltó
hozzád, ezért úgy döntöttem, gondoskodok róla, hogy megtaláld a hozzád illő
lányt. Ez az életcélom, és ezért bármire hajlandó vagyok. Nem gondoltam volna,
hogy valaha is ilyen drasztikusan kell majd beleavatkoznom, de ez a csaj sokkal
kitartóbb, mint a többi volt.
-
Na várj csak egy kicsit. Ez úgy hangzott, mintha…
-
Igen, jól gondolod. Volt néhány lány, akikkel
elbeszélgettem és meggyőztem őket, hogy nem lenne jó ötlet, ha elbíznák magukat
csak azért, mert velük töltöttél egy éjszakát.
-
Hát ezért nem vették fel a telefont. – mondta Ji
Yong inkább csak magának.
-
Igen, szóval igazán mutathatnál egy kis hálát
irányomba.
-
Hálát? – kapta fel megint a vizet szerelmem. –
Te nem vagy komplett. Legyek hálás, amiért beleavatkoztál az életembe? Legyek hálás,
amiért ártatlan embereket fenyegettél meg? Legyek hálás, amiért majdnem
megölted Melit? Menj te a….
-
Én nagyon hálás vagyok neked! – vágtam hirtelen
közbe. Mindketten rám meredtek. – Igen, hálás vagyok. Hiszen neked köszönhetem,
hogy találkozhattam vele és vele tölthettem ezt a csodás négy hónapot. Ha te
nem lettél volna, akkor lehet, hogy most épp valamelyik libával lenne a sok
közül. Szóval köszönöm neked. – fejeztem be monológomat és rámosolyogtam fogva
tartónkra.
-
Komolyan mondod? – kérdezte a csaj
hitetlenkedve.
-
Igen, komolyan.
-
Tényleg? – kérdezte Ji Yong.
-
Tényleg. – néztem rá jelentőségteljesen és
reméltem, megérti, hogy csak próbálom húzni az időt és azon igyekszem, hogy
valahogy megússzuk élve.
Szerencsére úgy tűnt felfogta, hogy miben mesterkedek, mert
apró mosolyra húzódott a szája, ami azt jelentette, hogy benne van a játékban.
Tudtam, hogy ami innentől kezdve elhagyja a száját az színtiszta hazugság lesz.
-
Igen, igazad van. – mondta és a csajra nézett. –
Ne haragudj, nem is gondoltam bele igazán, hogy mit jelentettek a szavaid. Nagyon
köszönöm, hogy gondoskodtál azokról a libákról, nagy terhet vettél le a
vállamról.
-
Komolyan így gondolod, Oppa? – kérdezte a csaj
és látszott rajta, hogy kicsit összezavarodott. Nem tudta eldönteni, hogy csak hülyítjük,
vagy tényleg őszinték vagyunk.
-
Minden szavam igaz, esküszöm. Úgy látszik, te,
mint első számú rajongóm, jobban tudod, mire van szükségem.
-
Én…én nem is tudom, hihetek-e neked.
Ez az Ji Yong, ne
hagyd abba. Kezd meginogni. Folytasd szívem! – gondoltam magamban és mintha
csak meghallotta volna, folytatta a műsort.
-
Higgy nekem! Minden szavam igaz. – Ji Yong
elengedte a kezem, felállt és lassan megindult a csaj felé.
Már épp szólni akartam neki, hogy nem a legjobb ötlet a
fegyver irányába sétálni, de bíztam benne, hogy tudja, mit csinál.
-
Hogy hálálhatnám meg neked, hogy így törődsz
velem?
-
Én…én…nem tudom, mit mondjak. – a csaj teljesen
összezavarodott. A fegyvert tartó keze remegni kezdett, ahogy Ji Yong
közeledett felé.
-
Először is elárulhatnád a neved. – mondta szerelmem
mézes-mázos hangon, miközben megkerülte a dohányzóasztalt.
-
A nevem? A…a nevem…Ha….Ha Neul.
-
Nagyon szép neved van, Ha Neul-ssi.
-
Kö…köszönöm. – időközben szépen lassan
leeresztette fegyvert tartó kezét, de ujja még mindig a ravaszon pihent.
Ji Yong már közvetlenül a csaj előtt állt úgy, hogy semmit
nem láttam a feketébe öltözött alakból, így feltételeztem, hogy ő sem lát engem.
Belenyúltam a zsebembe és elővettem a mobilom. Amilyen gyorsan csak tudtam, írtam
egy sms-t Yongguknak: „Hívd a zsarukat!
Itt van a házban a saseang, fegyver van nála!” Lenémítottam a telefont és
visszacsúsztattam a zsebembe. Mikor felnéztem, Ji Yong épp a csaj maszkja felé
nyúlt, de mielőtt elérhette volna, Ha Neul megragadta a csuklóját.
-
Mégis mire készülsz? – kérdezte egy kicsit ijedt
hangon.
-
Szeretném látni az arcodat. Mi lenne, ha
megszabadulnánk ettől a maszktól?
-
Nem…nem biztos, hogy jó… jó ötlet. – dadogta Ha Neul.
-
Ugyan már. Kérlek, hadd lássam az arcodat. Egy
ilyen nagyszerű lánynak, aki így szívén viseli a boldogságomat, biztosan
csodaszép arca van. A szemeid már így is elvarázsoltak.
Azta! Még a lélegzetem is elakadt. Szóval ilyen Ji Yong, amikor
el akar csábítani valakit. Nem semmi. Vajon velem miért nem így viselkedett? Ezt
muszáj lesz megkérdeznem tőle, persze amennyiben túléljük ezt a napot.
A lány keze lassan lecsúszott Ji Yong csuklójáról, és hagyta,
hogy szerelmem befejezze, amit elkezdett. Annyit láttam, hogy a maszk a földön
landol, de azt nem tudtam, hogy milyen látvány tárult Ji Yong szemei elé.
Ji Yong POV
Az elém táruló látványt akár kellemesnek is mondtam volna,
ha más körülmények között lettünk volna. Ha Neul szép lány volt, ezt nem
tagadhattam. A maszkkal együtt a kapucniját is eltávolítottam a fejéről. Sötét
haját copfba fogta, szabadon hagyva ovális arcát. Pisze orra aranyos volt, telt
ajkai enyhén szétnyíltak, tényleg gyönyörű szemeivel engem figyelt, várta a
reakciómat. Akkor következzen az utolsó
felvonás!
-
Nahát! – mosolyogtam rá. – A megérzéseim sosem
csalnak. Igazán gyönyörű vagy, Ha Neul-ssi. – mondtam és kezemet az arcára
simítottam.
-
Tényleg így gondolod? – kérdezte és elpirult. –
Még senki nem mondott nekem ilyen szépeket. Köszönöm.
-
Nincs mit megköszönnöd. Én csak a tényeket
közöltem. – azt hiszem teljesen az ujjaim köré csavartam. Áhítattal nézett rám
és itta a szavaimat. – De meg kell, hogy mondjam, most egy kicsit haragszom
rád. – mondtam komolyabb hangnemben, és kezemet elvettem az arcáról. Riadt
tekintettel nézett rám.
-
Haragszol rám? De…de miért? Mi rosszat tettem? –
kérdezte őszinte rémülettel a hangjában.
Hogy mi rosszat
tettél? Ez komoly? Összeverted, és majdnem megölted a lányt, akit mindennél
jobban szeretek. Betörtél a házamba és fegyvert fogtál ránk. És még azt
kérdezed, mi rosszat tettél?
-
Azért haragszom rád, mert esélyt sem adtál
kettőnknek. Miből gondoltad, hogy nem vagy méltó hozzám? Boldog lennék, ha egy
ilyen lány lenne mellettem, mint te. – nagy erőfeszítésembe került, hogy
kipréseljem magamból ezeket a szavakat.
-
Én…én sajnálom, Oppa. Ha tudtam volna…. - mondta teljesen összezavarodva.
-
Ssss…felejtsük el. Az már a múlt. A lényeg, hogy
most itt vagy és még nem késő. – mondtam neki, ő pedig hálásan és megkönnyebbülve
sóhajtott fel.
Jobb kezemmel magamhoz húztam, bal kezemet az arcára
simítottam és megcsókoltam. Meglepődött, de nem húzódott el. Behunyta a szemeit
és viszonozta a csókot. Bal kezemmel megsimogattam az arcát, a nyakát, a
vállát, majd lassan haladtam lefelé jobb karján, egészen addig, amíg el nem
értem a fegyverig. Ebben a pillanatban felhangzott a rendőrautók szirénája. Ha
Neul egy szempillantás alatt kiszabadult az ölelésemből és fegyverét hol rám,
hol Melire szegezte.
-
Az egész csak trükk volt, ugye Oppa? Azért csináltad,
hogy ez a ribanc közben kihívhassa a zsarukat? Hogy lehettem ekkora idióta?
-
Ha Neul-ssi, kérlek, én nem hazudtam neked!
Esküszöm! – próbáltam megnyugtatni.
-
Nem hiszek neked, már nem! – kiabálta és rám
fogta a fegyvert. – Nagyot csalódtam benned, Oppa. De most véget vetek ennek az
egésznek. – mondta, a fegyvert ráfogta Melire és meghúzta a ravaszt.