29. rész

Enikő POV

A lábaim maguktól indultak el a köhögő alak felé.

-          Seung-hyun? Te mit keresel itt? – kérdeztem az éppen megfulladni készülő fiútól. Nem válaszolt, csak köhögött. – Jól vagy? – kérdeztem és megütögettem a hátát.

-          Igen, már jobban, kösz. – válaszolta rekedt hangon.

-          Szóval, mit keresel itt? – tettem fel újra a kérdést.

-          Dolgozom. Én vagyok a sorozat egyik főszereplője. És te? Nem Szöulban kéne lenned Yongguk-kal?

-          De igen, ott kéne lennem és mégse vagyok ott.

-          Mi történt? Csak nem összevesztetek? – kérdezte és kárörvendően elmosolyodott.

-          Ne vigyorogj! Nincs jogod hozzá.

-          Igazad van, ne haragudj. – váltott hirtelen bűntudatosba. – Ülj le és meséld el mi történt. Persze csak ha akarod.

Magam sem tudom miért, de leültem és elmeséltem neki mindent. Semmit nem hagytam ki. Jó volt kibeszélni magamból. Türelmesen végighallgatott, majd mikor befejeztem csak egy szót mondott.

-          Sajnálom. – meglepett, hogy mennyi együttérzés volt ebben az egyetlen szóban.

-          Komolyan mondod? – csúszott ki a számon a kérdés.

-          Igen, komolyan. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Nem jó téged szenvedni látni. Bárcsak tehetnék érted valamit.

Csak néztem rá és azon gondolkoztam, hogy hihetek-e neki. Nem tudtam benne feltétel nélkül megbízni azok után, amiket velem tett. Ennek ellenére őszintén beszéltem neki az érzéseimről. Azt hiszem – bármilyen furán is hangzik – az a múltkori kitárulkozása a nyaralójukban valahogy közelebb hozott minket egymáshoz, a körülmények ellenére. Össze voltam zavarodva.

-          Mi a baj? Miért nézel így rám? – kérdezte.

-          Őszintén? Nem tudom, mit kezdjek veled. Még mindig haragszom rád és valószínűleg sok időbe fog telni, hogy megbocsássak neked. Mégis azt, hogy megosztom veled az érzéseimet valahogy természetesnek és könnyűnek érzem. Ez teljesen összezavar.

-          Megértelek. Ha tehetném, visszapörgetném az időt, de ez sajnos lehetetlen. Nem kérem, hogy bocsáss meg nekem, nem érdemlem meg, tudom jól. Csak annyit kérek, hogy adj egy esélyt nekem. Elfogadtam a tényt, hogy köztünk sosem lesz semmi, beletörődtem. De szeretnék … a barátod lenni, ha megengeded. Tudom, hogy még ehhez sincs jogom, de kérlek, gondolkozz rajta.

Hű, micsoda monológ. Ennek a srácnak nem kis bűntudata van. Hogy a fenébe csinálja, hogy mindig megsajnálom őt? Mihez kezdjek vele?

-          Rendben van, át fogom gondolni. – mondtam az egyetlen választ, ami az eszembe jutott.  – Most mennem kell, majd még találkozunk.

-          Köszönöm, Enikő. – mosolygott rám félénken.

Jobb híján visszamosolyogtam rá, majd elindultam megkeresni a főnökömet, hogy megtudjam, mivel fognak telni a napjaim.

2 hét múlva

Ez a munka nem is olyan rossz. Szerencsére nagy a pörgés, így nincs időm gondolkodni. Ide futok, oda futok, mindig van mit csinálni. Végül úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt Seung-hyun-nak. Nem miatta, hanem magam miatt. Rájöttem, hogy szükségem van valakire, aki meghallgat, akinek elsírhatom a bánatom. A szüleimmel ilyenekről nem akarok beszélni, nem értenének meg. Melit nem akarom a gondjaimmal terhelni, van elég baja így is a baleset óta. Úristen, az a baleset. Azt hittem menten szívrohamot kapok, amikor Ji Yong felhívott és elmondta mi történt. Szörnyű érzés volt, hogy nem lehettem Meli mellett, de tudtam, hogy nincs egyedül és ez némileg megnyugtatott. Nagyon dühös lettem és megrémültem, amikor Ji Yong közölte, hogy szándékos gázolás volt. Csak kerüljön egyszer a kezeim közé az az őrült saseang, az biztos, hogy egy életre megemlegeti. Őszintén szólva Meli balesete is közrejátszott abban, hogy végül adtam egy esélyt Seung-hyun-nak, hiszen nem akartam Melire zúdítani a keserűségemet. Tudom önző dolog volt tőlem, de jobb híján Hyun lett a lelki szemetesládám. Jó érzés volt, hogy van valaki mellettem, aki őszintén törődik velem és aggódik miattam. Meglepődtem, hogy Hyun ilyen megértő. Meghallgatott és vígasztalt. Rengeteget beszélgettünk, sokat voltunk együtt az elmúlt két hétben. Így egy kicsit könnyebb volt elviselni Yongguk hiányát. Magam is megdöbbentem azon, hogy ilyen jól kijövünk egymással. Nem nyomult, nem erőszakoskodott, egyszerűen csak ott volt, amikor szükségem volt rá. Kijelenthetem, hogy barátok lettünk. Nem állítom, hogy megbocsátottam neki, de eljutottam oda, hogy amikor vele voltam már nem jutott eszembe, mit tett velem. Ha Yongguk ezt megtudná…..tuti kinyírná.

Amíg dolgoztam jól voltam. A forgatások után időnként elmentem a stábtagokkal vagy Hyun-nal enni-inni, ilyenkor teljesen kikapcsoltam és nem gondoltam semmire. De aztán hazamentem és magamra maradtam. Ilyenkor rám tört a magány és a szomorúság. Gyötrődtem. Fel akartam hívni Yongguk-ot, hogy legalább halljam a hangját, hogy tudjam hogy van, de nem volt hozzá bátorságom. Tudtam, hogy csak rontanék a helyzeten. Ji Yong mondta, hogy Yongguk nagyon maga alatt van, teljesen összezuhant. Istenem, mit tettem vele. Jobb lett volna, ha nem találkozunk. Jobb lett volna, ha itthon maradok és sose megyek Szöulba. Tipikus „mi lett volna ha?” helyzet. Semmi értelme ezen tűnődni, úgyse lehet már rajta változtatni.

Épp egy újabb magányos estémet töltöttem a szobám négy fala közt. Az ágyamon feküdtem, kezemben a telefonom, amelynek kijelzőjéről Yongguk mosolygott rám. Iszonyatosan hiányzott. Bárcsak felhívna, bárcsak lenne bátorságom felhívni. Abban a pillanatban mindennél jobban vágytam arra, hogy halljam a hangját. És mintha az égiek meghallották volna a kérésemet, csörögni kezdett a telefonom és a kijelzőn megjelent Yongguk neve.

Yongguk POV

Egy hónap. El se hiszem, hogy már egy hónapja elment. A helyzet nem hogy javult volna, egyre rosszabb lett. Sose gondoltam volna, hogy valaki ennyire hiányozhat. Mintha elvették volna tőlem az éltető oxigént. Olyan, mintha haldokolnék. A próbákon folyamatosan rontok, a fellépéseken próbálok koncentrálni, de nem vagyok önmagam. Mindenki megértő és türelmes, de ez nem mehet így a végtelenségig, előbb-utóbb besokallnak és akkor vége, volt sztárság, nincs sztárság. Folyamatosan azon agyalok, hogy hogy lehetne megoldani ezt a helyzetet. Ha nem lenne a banda, egy másodpercig sem haboznék, gépre szállnék és repülnék Enikőhöz. Nem számítana semmi, csak az, hogy újra vele legyek. De ezt sajnos nem tehetem meg, hiszen mint leader felelősséggel tartozom a többiekért, és ez valahogy még nyomorúságosabbá teszi a helyzetemet. A helyzet kilátástalan.

Épp egy újabb „sikeres” próbán voltunk túl és a próbaterem padlóján ültünk. Én, mint az elmúlt hónapban minden próba után, az egyik sarokban ültem és csak bámultam magam elé.

-          Hyung! – hallottam meg Zelo hangját, mire felemeltem a fejem. Közvetlenül előttem guggolt.

-          Hmm?

-          Menjünk el bulizni ma este. Rád férne egy kis kikapcsolódás. – nézett rám őzike szemekkel. Mindig ezt csinálta, ha el akart valamit érni, és sose tudtam neki nemet mondani. – Naaa, légyszí!!

-          Igen, Hyung. Könyörülj rajtunk! – csatlakozott Jongup is.

-          Ez az. Olyan rég mozdultunk ki, hogy már nem is emlékszem rá. – tette hozzá egy mosoly kíséretében Yongjae.

-          Ez így igaz. És szó mi szó, megérdemeljük a lazítást. – jelentette ki határozottan Daehyun.

-          Gyerünk Hyung, erre nem mondhatsz nemet. Legalább egy estére legyél újra a régi önmagad! – győzködött Himchan is.

Végig néztem rajtuk, és láttam, hogy bár mosolyognak, az aggodalom ott bujkált a szemükben. Nem akartam nekik csalódást okozni.

-          Jól van, legyen. Menjünk bulizni. – mondtam és mosolyt erőltettem az arcomra.

-          Igeeeeeeen!!!! – kiáltottak fel egyszerre, majd Zelo a nyakamba vetette magát.

Ránéztem a többiekre és láttam, hogy megkönnyebbülten sóhajtanak fel és őszintén vigyorognak. Abban a pillanatban mindennél jobban örültem neki, hogy a sors összehozott ezzel az 5 fiúval. Úgy döntöttem, hogy igenis jól fogom érezni magam és legalább erre az egy estére megfeledkezem minden gondomról. De ez nem jött össze. A következő pillanatban nyílt a próbaterem ajtaja és Jieun (a Secret együttesből), az ex-barátnőm sétált be rajta. A fiúk arcáról egy pillanat alatt lehervadt a mosoly, sose bírták a csajt. Jieun mosolyogva odasétált hozzám és leült mellém a földre.

-          Mi ez a jókedv fiúk? Minek örültök ennyire? Már a folyosón hallottam az ujjongást. – kérdezte.

-          Épp most döntöttük el, hogy este kieresztjük a gőzt. – válaszolt kelletlenül Himchan.

-          Hmmm…jól hangzik. Csatlakozhatok?

-          Ne haragudj Jieun, de ez amolyan… - kezdett bele Daehyun.

-          …pasis este lesz. – fejezte be a mondatot Youngjae.

-          Talán majd legközelebb. – tette még hozzá Jongup.

-          Oké semmi gond. – mosolygott a fiúkra. – De nem bánnátok, ha előtte beszélnék egy kicsit Yongguk-kal? – kérdezte és fejével aprókat biccentett az ajtó felé, jelezve a fiúknak, hogy ideje lenne lelépniük.

-          Jó, de ne tartsd fel túl sokáig. – válaszolta Zelo. – Hyung siess haza!

-          Oké, otthon találkozunk. – mondtam nekik.

Megvártam, amíg a fiúk kimennek és becsukják az ajtót maguk után, majd Jieun felé fordultam.

-          És mi szél hozott? Miről akarsz velem beszélni?

-          Oppa! – mondta határozottan és nyoma sem volt az iménti jókedvének. – Mégis mi a fene van veled mostanában? Olyan vagy, mint egy járkáló hulla.

-          Uhh. Egyenesen a közepébe. – próbáltam elkerülni a válaszadást, de látva dühös arcát, nem tehettem meg, hogy nem válaszolok. – Úgy is érzem magam, mint egy járkáló hulla. Nem találom a helyem. – mondtam neki.

A szakítás után barátok maradtunk, ezért úgy gondoltam őszintén beszélhetek neki az érzéseimről, felesleges titkolóznom vagy hazudnom.

-          Ennyire megviselt a szakítás? – kérdezte.

-          Igen. Ami azt illeti, engem is meglepett, hogy így reagáltam erre az egészre. – mondtam. Behunytam a szemem és fejemet hátradöntöttem, amíg el nem érte a falat. – Olyan, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Mindennél jobban szeretem Enikőt, és legszívesebben itt hagynék mindent és mennék hozzá. Nem gondoltam, hogy valaha is elhagyják ilyen szavak a számat, de nem tudok nélküle élni. Hiányzik, rettenetesen hiányzik. Fogalmam sincs mit kéne tennem.

Vártam, hogy mondjon valamit, de csönd volt. Kinyitottam a szemem és felé fordítottam a fejem. Láttam rajta, hogy mindjárt szétrobban a méregtől és akkor döbbentem rá, hogy mekkora egy seggfej vagyok. Attól, hogy barátok vagyunk, ő még mindig az ex-barátnőm. Hogy mondhattam ilyeneket pont előtte?

-          Jieun, ne haragudj! Nem kellett volna ezeket elmondanom neked. Nem akartalak megbántani.

-          Fogd be! – kiabált rám. – Mi a franc ütött beléd? Mit tett veled az a ribanc? Te nem ilyen vagy. Mióta lettél ilyen anyámasszony katonája?

-          Jieun, nyugodj meg, kérlek. Enikő nem tett velem semmit. Egyszerűen csak szerelmes vagyok.

-          Szerelmes vagy? Tényleg? Ezek szerint, amikor együtt voltunk, akkor nem voltál szerelmes? Mert nem emlékszem, hogy egy könnycseppet is ejtettél volna a szakításunk után.

-          Ez nem igaz. Szerettelek és igenis fájt a szakítás.

-          Nem érdekel, nem hiszek neked. Tudod te min mentem keresztül a szakítás után? Szenvedtem, mégis mosolyogtam előtted, mert nem akartam, hogy lelkiismeret furdalásod legyen. Én kis naív, azt hittem, hogy te is szenvedsz, csak mivel pasi vagy, nem mutatod ki. Tévedtem, de még mekkorát. Most már tudom, hogy nem szerettél igazán, csak kellett valaki, akivel eltölthetted az unalmas óráidat.

-          Ez nem igaz. Tudod, hogy nem igaz. Ne mondj ilyeneket. – mondtam, de úgy tűnt nem is hallotta, mert csak folytatta tovább.

-          Én meg azt hittem, hogy ha eltávolítom a közeledből azt a ribancot, akkor visszakaphatlak. Vártam, hogy hozzám fordulj vigaszért, de már nem bírtam tovább, ezért jöttem ma ide. Kérlek, Oppa, próbáljuk meg újra. Ígérem, hogy mindent megteszek, hogy boldoggá tegyelek és elfelejtsd azt a libát.

-          Várj, mit mondtál az előbb? Hogy értetted, hogy eltávolítod a közelemből?

-          Én intéztem el, hogy a kis Enikőd ne kerüljön be a TS-hez. – jelentette ki nemes egyszerűséggel.

-          Hogy mit csináltál? – nem akartam elhinni.

-          Hallottam valakitől, hogy ha elbukja a meghallgatást, akkor haza kell költöznie. Gondoltam itt a remek alkalom, hogy megszabaduljak tőle. Így addig nyaggattam a főnököt, míg végül beleegyezett, hogy nem veszi fel. Bár a múlt héten, mintha azt mondta volna, hogy nagyon megbánta, de hát nincs mit tenni. – mondta önelégült vigyorral az arcán.

Képtelen voltam megszólalni. Sok minden kavargott a fejemben és ha kinyitottam volna a számat, talán olyasmi csúszott volna ki rajta, amit később megbántam volna. Így anélkül, hogy bármit is mondtam volna neki, felálltam, összeszedtem a cuccom és egyszerűen kisétáltam a próbateremből. Egyenesen a főnök irodája felé tartottam és útközben tárcsáztam Enikő számát.

Meli POV

A rendőrség egy helyben toporog. Nyomoznak gőzerővel, de nem jutnak semmire. Sajnos a balesetből nem sokra emlékszem, olyan hirtelen történt. Amikor a kórházban felébredtem, nem is tudtam, hogy miért vagyok ott. Aztán beugrott egy motor, egy hang ahogy azt kiabálja „Vigyázz!”, majd az ütközés, a fájdalom és aztán a nagy semmi. Amikor ébredés után megláttam a begipszelt lábamat, nagyon megijedtem. Ji Yong ott volt mellettem és megnyugtatott, hogy az orvos szerint folytathatom majd a táncot és hogy a YG-be is visszavárnak. Hála az égnek! Ha nekem is haza kéne mennem, nem is tudom….azt nem élném túl. Felhívtam a szüleimet, és elmondtam, hogy balesetem volt, a részleteket azonban nem közöltem velük. Minek? Hogy iderohanjanak és hazaráncigáljanak? Kösz, nem. Szerencsére pár nap után ki is engedtek a kórházból. Azóta itthon vagyok és egész nap heverészek, tévézek, olvasok. Enikővel szinte minden nap beszélünk, aminek nagyon örülök. Próbál vidámnak tűnni a telefonban, de hallom a hangján, hogy mennyire szomorú. Elmondta, hogy Hyun Magyarországon van, és mondhatni együtt dolgoznak. Először nem tudtam, mit szóljak hozzá, hiszen még mindig haragudtam rá, ezért felhívtam Hyun-t és beszéltem vele. Megkértem, hogyha nem tud Enikő mellett maradni, mint egy barát, akkor inkább kerülje el, ne okozzon neki még több szenvedést. Megígérte nekem, hogy soha többé nem fog fájdalmat okozni Enikőnek. Őszintének hangzott, és én hittem neki, és ahogy teltek a napok be kellett látnom, hogy jót tesz Enikőnek, hogy Hyun mellette van. Persze Yongguk-nak és Ji Yong-nak nem mondtam erről semmit, nem őrültem meg.

A napjaim nagy részét a kanapén fekve töltöttem és vártam, hogy Ji Yong hazaérjen. Minden nap úgy sietett haza, mintha halálos beteg lennék, és bármelyik pillanatban meghalhatnék. Ha rajta múlt volna el se mozdult volna mellőlem. Élveztem a gondoskodását, leste minden kívánságomat. Úgy éreztem magam, mint egy hercegkisasszony. A körülmények ellenére boldog voltam. Persze az agyamban állandóan ott motoszkált a gondolat, hogy az az őrült saseang még mindig szabadlábon van és bármikor újra az életemre törhet. Bevallom féltem, de mégis mit tehettem volna? Semmit. Nincs semmi nyom. Egyik kamerán sem látszott semmi. A motorosról sem sikerült kideríteni semmit. A felvételeken nem látszott az arca a sisak miatt, a rendszámot se látta senki. A parkbeli támadásomnak nem volt szemtanúja és az ablakrongálásnál sem volt semmi nyom. Már bánom, hogy annó kidobtuk a malacfejes dobozt, lehet, hogy azon lett volna valami nyom, de most már mindegy. Gyanítom, hacsak nem sétál be önként a rendőrségre, sose fogják elkapni azt az őrültet. De úgy döntöttem, hogy nem fogom félelemben élni a napjaimat. Ott folytatom az életem miután meggyógyultam, ahol a baleset előtt abbahagytam. Addig is pihenek, és élvezem, hogy Ji Yong elkényeztet. Erre az elhatározásra jutottam a minap, miközben a kanapén ültem és vártam, hogy Ji Yong hazaérjen. Bólintottam egy nagyot és elégedett voltam magammal. Hátradőltem a kanapén és bekapcsoltam a tévét. Valószínűleg elnyomott az álom, mert a telefonom csengésére ébredtem fel.

-          Halló? – szóltam bele álmos hangon.

-          Meli!

-          Yongguk? Mi történt? Ugye nincs baj?

-          Nem, nem, semmi baj. Épp ellenkezőleg. Jó hírem van.

-          Tényleg? És mi az?

-          Visszajön. Enikő visszajön Szöulba!